Nyilván, mint sokan mások, én is azért vadásztam le Audrey Niffenegger új könyvét, mert azt vártam, ha nem is pontosan úgy, mint Az időutazó feleségénél, de valahogy megismétlődik a csoda. Kapok egy könyvet, ami lebilincsel, mint egy bestseller, és közben felemel, mint egy szépirodalmi mű. Hát nem ez történt. A kísértethistória a könyv felénél nevetségességbe fullad, az ikrek-téma lerágott csont, a szereplők össze-vissza cselekszenek, és az egész történet bosszantóan logikátlan. Vessen meg minden Niffenegger-rajongó, de ez szörnyű volt.
Lehet, hogy nem vagyok igazságos, de szándékosan nem fogom kerülni Az időutazó-val való összehasonlítást, mert álmomban sem jutott volna eszembe levenni a polcról egy könyvet, ami modern kísértethistóriát ígér platinaszőke ikrekkel a főszerepben, ha előtte nem olvastam volna az amerikai írónő első regényét, Az időutazó-t, ami, bárki bármit mondjon is, a legérdekesebb szerelmi történet a világon. A két sztori annyiban azonos, hogy Niffenegger most is arra kéri az olvasót, hogy fogadjon el egy teljességgel abszurd gondolatot. Ezúttal azt, hogy kísértetek márpedig vannak. Oké, az időben való szeszélyes ugrálást is készséggel elfogadtuk a könyv valóságának. A baj az, hogy racionalitásunk felfüggesztéséért most nem kapunk cserébe semmit, csak egy csomó hülyeséget.
A Highgate temető ikrei egyik főszereplője, a negyvenes éveiben járó Elsbeth rákban meghal. Londoni lakását és minden vagyonát két sohasem látott, fiatal unokahúgára, az iker Juliára és Valentinára hagyja, akik az örökség hírére áthurcolkodnak Amerikából a jó öreg Londonba, hogy kipróbálják az önálló, felnőtt életet. Az ikerlányok felszínes és elkényeztetett amerikai tinédzserekként vannak ábrázolva (jó, már 20 évesek, de úgy viselkednek, mint a kamaszok). Egyikük akaratgyenge és beteges teremtés, másikuk erőszakos, és semmiféle célja nincs az életben - szóval nem kifejezetten szerethető figurák, engem például kifejezetten idegesítettek végig. Amikor elképzeltem őket talpig fehér öltözékükben, fehér hajukkal, beteges soványságukkal, inkább tűntek extravagáns nyafka kísérteteknek, mint hús-vér lányoknak. A két lány misztikusságát fokozza, hogy nem is egyszerűen egypetéjű ikrek, hanem úgynevezett "tükörikrek", egyiküknek a bal oldali szervei jobb oldalon helyezkednek el. Ilyen valóban létezik, a lakosság kb. 0,0005 tízezreléke tüköriker.
Közben megismerkedünk a lakásában apró energiacsomagként röpködő Elsbeth kísértetével, akinek fogalma sincs, mi is van a halál után, pedig ezt neki kéne tudni igazán. Az íróasztalfiókban lakik, sokat unatkozik, és próbál edzeni. Csakhamar észreveteti magát az ikrekkel, együtt beszélgetnek és sakkoznak. Ez idáig teljesen korrekt, bár én kíváncsi lennék erre az egész kísértet-világra, ha már Az időutazó-ban olyan szépen ki van találva az egész az időutazásért felelős génekkel. Itt nem kapunk magyarázatot semmire. Miért van ő a lakásba zárva? Örökre így maradnak a kísértetek? Hol vannak a többiek? stb.
Igazán bizarr fordulatot ott vesz a történet, amikor bekerül a képbe Elsbeth régi szerelme, a szomszédos Highgate-temetőben idegenvezetőként dolgozó Robert. Szívfájdalma és gyásza majd az őrületbe kergeti, egy éve már depressziós, de ez nem akadályozza meg abban, hogy hipp-hopp beleszeressen az egyik ikerlányba. Vagy nem szeret bele? Még ez se derül ki biztosan. Egyik emeleten tapizik, másikon gyászol, ki érti. Amikor eljutunk odáig, hogy kialakul egy végtelenül abszurd és ostoba (szpojler következik, vigyázat!) szerelmi háromszög-történet, aminek egyik szereplője egy féltékeny kísértet, majdnem félreraktam a könyvet. Csak képzeljük el azt a jelenetet, amikor (még nagyobb szpojler) egy fiatal lány és halott nagynénje régi szeretője arról beszélgetnek, hogy a kísértet nagynéni automatikus írással azt üzente, jól van, néha flörtölgethet a két élő, oké.
Pedig ennél még jön nagyobb butaság is, de azt már el se meséljük. A furcsa történetet egy haláleset, egy feltámadás és egy gyermek születése zárja le, egyikkel sem az a baj, hogy nem evilági vagy irracionális lenne, hanem hogy telje
sen logikátlan emberileg, érzelmileg. Nem hiszem el az anyáról, hogy cserben hagyja a gyerekét. Nem hiszem el, hogy a hősszerelmes ennyire tutyimutyi.
Nem túlzás, a regény legélettelibb figurája a kísértet, de ő is túl sokat unatkozik és teng-leng ahhoz, hogy a szívünkbe lopja magát. A könyv végére meg különösen megutálod őt is. Nekem a temető sem tudott lélegző, hangulatos helyszín lenni - de lehet, hogy addigra már túl türelmetlen és ideges voltam ahhoz, hogy elmerüljek a gótikus temetői hangulatban.
Még a kényszerbetegséggel küzdő felső szomszéd történetszála tetszett a legjobban, de hát azért ott is voltak pszichológiailag hihetetlen elemek. És ez csak azért kár, mert Az időutazó, minden bizarr időbeli ugrás ellenére igazi, lélegző, reális történet volt, hihető karakterekkel, emberi érzelmekkel és logikus cselekménnyel. A Highgate temető nem az.
A címét kár, hogy megváltoztatták, a Her Fearful Symmetry legalább költői volt, bár igaz, fordításban nem jött volna ki jól. (William Blake Tigris című versének utolsó sorai: "Tiger, tiger, burning bright / In the forests of the night, / What immortal hand or eye /Dare frame thy fearful symmetry?", Szabó Lőrinc fordításában: "Tigris! Tigris! éjszakánk /Erdejében sárga láng, / Mely örök kéz szabta rád /Rettentő szimetriád?")
Audrey Niffenegger: A Highgate-temető ikrei, Athenaeum, 2010, 423 oldal, 3490 Ft (ford. Gálvölgyi Judit)