A magyar képregénytörténelem egyik legnagyobb neve Zórád Ernő. A festőművészből lett képregényrajzoló először lenézte a szakmát, majd a legismertebb művelőjévé vált, messze az szuperhősök itthoni térnyerése előtt. Az Aranyásók Alaszkában képregényváltozata eredetileg 1977-ben jelent meg, részletekben, a Füles rejtvénymagazin számaiban. Ezeket a részeket adta ki egy kötetben a Nero Blanco Comix, a Zórád Ernő-sorozat első köteteként.

Valószínűleg sokunk életében eljött az a pillanat - én tisztán emlékszem -, amikor apánk csillogó szemmel nyomta a kezünkbe a Winnetout, Verne Gyulát vagy Jack London egyik könyvét, hogy olvasd el, jó lesz neked. Ez amolyan beavatási szertartásnak is minősülhet, hogy egy letűnt idő letűnt hőseink bőrébe bújva fantasztikus kalandokat élünk meg egy messzi tájon. És ahogy a főhős is fiúból férfivá cseperedik, úgy növük fel lélekben kicsit mi is, mire a könyv végére érünk.

Nekem nem jött be ez az egész.

Kérdés, hogy az Aranyásók Alaszkában rajzolt változata mennyire jönne be a mai gyerekeknek, mint sztereotíp képregényolvasó közönségnek. Valószínűleg semennyire. A szöveg nem eléggé összetett és nem lehet belemerülni, a fekete-fehér, aprólékos rajzok meg teljesen érdektelenek a szuperhősök túlszaturált, grandiózus paneljei mellett. Egy gyerek valószínűleg akkor tudná csak értékelni Zórád képregényét, ha másnap kell felelnie Felhő Bellew kalandjaiból, és hirtelen szüksége lenne valami rövidített olvasmányra.

Az Aranyásók Alaszkában ugyanis pont ezt teszi. Fogja az eredeti London-novellákat, iszonyatosan lesűríti a cselekményét, kiemel egy-két fontosabb szövegrészletet, aztán megint sűrít rajta egy kicsit, és közli az egészet jó sok rajzzal. Ráadásul ezeket a képeket elsőre nem is nagyon figyeli meg az ember, olyan sok a szöveg mellette, hogy már-már képeskönyvnek (füzetnek) tűnhet az egész mű, csak amikor visszalapozik az ember, akkor szembesül vele, hogy mennyi részletet nem vett észre.

Zórád rajzai ugyanis tényleg lenyűgözőek.

A fekete-fehér vonalakban nincsen semmi hivalkodóan látványos, mégis remek az egész, részletes, reális, ahol kell mégis elnagyolt. Nem “szemet gyönyörködtető”, nem “vizuális orgia”, hanem egyszerűen csak szép. És ha nem is olvastunk kifejezetten Zórád-képregényt, akkor is ismerős az egész. Valószínűleg nem egyszer találkozunk már vele.

Az Aranyásók Alaszkában nem a mai gyerekeknek való, ahogy Jack London vagy Verne Gyula könyvei sem. Egyszerre hördül fel most többszáz apa, de akkor is: a mai vizuális ingerekkel, akciódús cselekményekke, és többszáz millió dolláros költségvetéssel terhelt világban nem tud akkora élményt nyújtani egy gyereknek egy százéves regény vagy egy negyvenéves rajz, mint régen. De ezzel nincs baj, ezek a művek nem nekik készültek, és van még idejük. Fogadok, ha újraolvasnám A rejtelmes szigetet vagy a Winnetout, sokkal jobban élvezném, mint tizenöt éve.

Boros András

Zórád Ernő: Aranyásók Alaszkában, Nero Blanco Comix, 2013, 28 oldal