A mindössze 26 éves Sebastian Vettelről írt életrajzi könyv ügyes felépítésének köszönhetően remekül olvastatja magát, de tele van bosszantó tárgyi tévedésekkel és félrefordításokkal.

A fiatalokról készült életrajzi könyvekkel kapcsolatban mindig gyanakvó vagyok. Még ha el is fogadjuk, hogy az életutat nem években mérik, egy huszonakárhány esztendős ember sorsa - nyilván leszámítva a tragikus eseteket - semmiképpen nem lezárt történet. Mérleget vonni belőle korai; utólag még sok minden átértékelődhet. Gyakran kilóg a lóláb, hogy a kiadó az illető pillanatnyi népszerűségét lovagolja meg, és a szerzőt is pusztán anyagi érdekek motiválják, aminek rendszerint érezhetően összecsapott fércmunka lesz az eredménye.

A Forma-1-es versenyzőről, Sebastian Vettelről szóló Vettel: út a csúcsra című, magyarul nemrég megjelent kötetre mindez csak félig igaz. Maga a próbálkozás annyiban megbocsátható, hogy három (sőt, hamarosan alighanem már négy) világbajnoki címig kortól függetlenül kacskaringós út vezet, amely éppen a rövidsége folytán méltó a figyelemre. Mégis hogyan lesz egy kisvárosi ács fiából rekordidő alatt a világ egyik legnépszerűbb és nem mellesleg legdrágább sportjának meghatározó egyénisége? A válasz nemcsak az elkötelezett rajongókat érdekelheti.

Vettel kétségkívül a pillanat embere: mostanában kellően halomra nyeri magát ahhoz, hogy jól eladható legyen. A könyv felépítése azonban kellemes csalódásként ért, mert noha velőtrázóan eredetinek bajosan lehetne nevezni, legalább szakít a sebtében megírt életrajzokra jellemző kronologikus sorrenddel. A durván 260 oldalból az első 90 a 2011-es Japán Nagydíjról szól, amelyen az akkor még alig 24 éves Vettel bebiztosította zsinórban második vb-címét. Azt hihetnénk, hogy ennyit írni egyetlen futamhétvégéről merénylet az ébrenlét ellen, a sztori mégsem válik vontatottá. Főleg azért nem, mert ott, ahol lelassulhatna, a szerző érdekes betoldásokkal pörgeti fel a ritmust a szabadedzésekkel, az optimális beállítások hajszolásával, a gumikkal, vagy éppen a Safety Carral kapcsolatban, ily módon az életrajzi könyvek többségéhez képest szokatlanul átfogó képet rajzol a sportág egészéről.

Ez a koncepció végig megmarad, így később viszonylag részletesen tálalja a McLaren-Ferrari kémügyet, vagy a Nelsinho Piquet-féle szingapúri ütközésbotrányt is. A versenyzők kockázatkezelésével foglalkozó rész az egyik legizgalmasabb, ezért aztán ezeket a kitérőket annak ellenére könnyen megbocsátjuk, hogy Vettelhez, akiről a könyvnek elvileg szólnia kellene, valójában nem sok közük van. Egyébként is meg kell hagyni, hogy az ügyes szerkesztésnek hála viszonylag fájdalommentesen illeszkednek a történetbe.

Ez az Út a csúcsra legfőbb erénye, míg a leggyengébb pontja tartalmilag abból adódik, hogy a könyvet jegyző René Hoffman nem bennfentes. A Forma-1-es paddock rendkívül zárt világ, a kívülállók szemében szinte megközelíthetetlen szigetnek hat. A földet csak egy maroknyi szakújságíró járja körül évről évre a nagydíjak kedvéért, ők lélegeznek együtt a versenyzőkkel meg a csapatokkal, és Hoffman nem tagja ennek az elit klubnak. Ami nem feltétlenül baj, mert a gyakran frissebb külső nézőpontból akár erényt is kovácsolhatott volna, ez azonban nem sikerült neki: érezni lehet, hogy a könyv jórészt csak bárki számára elérhető információkat önt olvasmányos formába. Kár érte; jó lett volna Vettel szemszögéből nézve átélni a történetet.

Az egyiket sérti, a másikat félrevezeti

A legnagyobb probléma mégis a műveletlen magyar fordítás. A szöveg hemzseg a blőd tévedésektől – légkulcs helyett például csavarhúzót, versenyigazgató helyett versenyfőnököt, kerékdőlés helyett pedig kerékdöntést olvashatunk, de azt sem kell különösebben magyarázni, hogy kormányrúdja csónaknak van, Forma-1-es autónak legfeljebb kormányoszlopa lehet. Bár a könyv eredeti nyelve a német volt, a kanyarodásra használt, komikusan hangzó „befordulni a sarkon” kifejezés is gyanúsan az angol „turn into the corner” tükörfordításának tűnik. Az autósportról szóló idegen nyelvű szövegeket kétségkívül nehéz gördülékeny és nem erőltetett módon átültetni magyarra, de sokat segített volna, ha az elkövető tanulmányozza a Forma-1 jellegzetes szakzsargonját, mert ezek a hibák sértik az értő közönség fülét, de még nagyobb baj, hogy a laikusokat félrevezetik.

Néhány másik esetben nehéz megítélni, hogy a szerző vagy a fordító nem állt a helyzet magaslatán. Az egyik kedvencem a fizikát huszáros vakmerőséggel újraértelmező „vákuumszerű nyomás” fordulat, de azt is érdekes volt megtudni, hogy „a HANS egy nyakmandzsdetta, amely megakadályozza, hogy a fej körbefordulhasson.” Hát, nem arra való. Valójában az ostorcsapás-sérülés megakadályozására szolgál. Az még lehet egyszerű elírás is, hogy Vettel első F1-es versenye, a 2007-es USA Nagydíj nyolc nappal követte az előző, kanadai futamot, ahol Robert Kubica megsérült (a helyes megfejtés a hét), viszont rejtély, hogy Fernando Alonsóból, akinek az édesapja valójában bányaipari robbanóanyagokkal foglalkozott, miként lett egy liftszerelő fia.

A könyvből, ha ezeken a zavaró kellemetlenségeken túllépünk, szerencsére sok érdekesség kiderül. Vicces arról olvasni, hogy a pilóta szülővárosában, Heppenheimben már kapható racerwurst, Vettel-tál és spaghetti alla Vettel, vagy, hogy az első F1-es futamáról, a Magyar Nagydíjról elkésett, mert elaludt: csak akkor ébredt fel, amikor álmában egy kutya megharapta. Egy árulkodó részlet szerint pedig már korán megtanult egy fontos leckét, miután először vitte el a gokartversenyen nyert trófeáját a suliba, de azt az osztálytársai tönkretették. A szüleivel egyébként olyan alkut kötött, hogy addig versenyezhet, amíg a gimiben jók maradnak a jegyei; ez bölcs döntés volt.

Az egészben van egy csipetnyi a Mozart-sztoriból, de ez végső soron nem meglepő, hiszen sok autóversenyző is csodagyerekként kezdi, fiatalon futamról futamra körbehaknizzák velük a fél világot. Persze nem mind jutnak el odáig, hogy huszonévesen könyvet írjanak róluk. Vettelről alapvetően érdemes volt, csak nem ártott volna kicsit jobban odafigyelni a részletekre.

Farkas Péter