Az Európa Könyvkiadó gondozásában új fordításban, új külsővel jelenik meg az irodalomtörténet egyik legkiemelkedőbb, legfontosabb műve, James Joyce Ulysses című regénye. Az 1918 és 1920 között folytatásban, majd teljes egészében 1922-ben megjelent mű magyar fordítására ez immár a negyedik kísérlet: először Gáspár Endre fordította le 1947-ben, ezt követte Szentkuthy Miklós 1974-es munkája, amelyet 1986-ban Bartos Tibor dolgozott át. A legfrissebb változathoz Szentkuthy Miklós fordítását használták fel a Magyar James Joyce Műhely tagjai: Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán és Szolláth Dávid. Az utószót Kappanyos András írta – az Európa Kiadó jóvoltából pedig nálunk olvasható először.

A nagyszerű borítót Gerhes Gábor tervezte, vele itt készítettünk korábban interjút.

Utószó

A világirodalmi klasszikusok alapvető tulajdonsága és ismérve a romolhatatlanság – persze az emberi kultúra léptékével mérve. Ha az Odüsszeia nem maradt volna évezredeket túlélően eleven és érvényes olvasmány, akkor az Ulysses helyett Joyce is egy másik könyvet írt volna. Azzal, hogy épp az Ulysses-t írta meg, az Odüsszeia továbbéléséhez is hozzájárult, s mi is reméljük, ahogy minden bizonnyal Homérosz kortársai is remélték, hogy lesz majd, aki újabb évezredek múltával tekint vissza erre a finom és összetett kölcsönviszonyra. A nagy művek romolhatatlanságát azonban fordításaik nem öröklik meg. A fordítás egy adott kor, egy adott kulturális közeg képe a műről, amely kép a közeg megváltozásával óhatatlanul elavul. A fordítás nem része a mű önálló, önmagáért való létezésének, hanem kontextushoz kötött működési mód, életjelenség, funkció.

Az újrafordítást számos változás teheti szükségessé és sürgetővé. Megváltozhat az eredeti mű világirodalmi pozíciója, megváltozhatnak a befogadó irodalom belső viszonyai (beleértve magát az irodalmi nyelvet), új tendenciák léphetnek színre a műfordítás elméletében és gyakorlatában – miáltal az olvasók is mást kezdenek várni egy fordításszövegtől –, s ami talán a legmélyebbre ható változás: maga az olvasás módja, a szövegek elérésének, kezelésének feltételrendszere is kicserélődhet. Az Ulysses-szel Szentkuthy Miklós fordításának 1974-es megjelenése óta ez mind megtörtént.

Azokban az évtizedekben kétségkívül Szentkuthy volt az Ulysses ideális fordítója. Amikor korai nagy prózája, a Prae megjelent, a kritikusok azonnal a „magyar Joyce” címkéjét akasztották rá, noha saját bevallása szerint ekkor még nem is ismerte Joyce munkásságát. De a rokonságot ettől függetlenül nehéz vitatni: a Joyce-próza legfőbb ismérveként emlegetett belső monológ és a tudatfolyam-technika eltéveszthetetlenül jelen van nála is, éppúgy, mint a stilisztikai virtuozitás és a rendkívül széles alapozású műveltség, amely a hitként elhagyott, de gondolkodási keretként megtartott katolicizmusban gyökerezik. Joyce és Szentkuthy között elkerülhetetlen volt a találkozás, a magyar kultúra várta, sőt elvárta ezt. Ne feledjük, hogy ebben a várakozásban egy negyedszázad kulturális elvonási tünetei torlódtak össze. A mából visszanézve úgy gondolhatnánk, tökéletesen megfelelt volna a célnak, ha – némi szerkesztői gondozás után – Gáspár Endre 1947-ben megjelent Ulysses-fordítását adták volna közre. A magyar kultúrának azonban szenzációra volt szüksége, Gáspár munkája pedig nem volt több, mint a kor sztenderdjének megfelelő, a szó legjobb értelmében véve alázatos iparosmunka, amelyet maga a fordító is munkássága csúcsának tekintett – tegyük hozzá, terjedelmében és „szélességében” (14 nyelv) a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb műfordítói életművéről beszélünk.

Szentkuthy fordítása ezzel szemben valóban szenzációs: ebből éppúgy levezethetők legnagyobb, megőrzendő értékei, mint esendőségei. Az 1974-es kiadással kezdődött meg igazán az Ulysses magyarországi recepciója, hiszen Gáspár munkájának annak idején nem volt módja jelentős kulturális hatást kiváltani: mire az első olvasók a könyv végére értek, a szerző úgyszólván máris tiltólistára került (a sovány kritikai visszhangból kiemelkedik Szentkuthy recenziója). Az 1974-es fordítás pedig végképp kultúrtörténeti kuriózummá minősítette Gáspár munkáját. Joyce „beengedése” a magyar kultúrába a hatvanas évek végének kultúrpolitikai nyitásához illeszkedett: a könyvet ma már elképzelhetetlen, ötvenezres példányszámban nyomtatták ki (amit a Gáspár-fordítás szerény ezrével is érdemes összevetni).

A könyv tehát ezúttal eljutott az olvasók széles köréhez, kritikai fogadtatást is kapott: aktív kapcsolatba lépett a magyar kultúra folyamataival. 1986-ban újra kiadták (negyvenezer példány), ez alkalommal Bartos Tibor (aki szerkesztőként már az 1974-es kiadáson is jelentős nyomot hagyott) számos helyen átalakította a szöveget, néhol hibákat is javított, többnyire azonban inkább saját nyelvi-stilisztikai kreativitását juttatta érvényre. Ezeket a változtatásokat Szentkuthy nem kísérte szorosan figyelemmel, de formálisan végül jóváhagyta. Az 1998-as kiadás lényegében változatlanul követi az 1986-ost. Ha a 12-14 éves ciklust vesszük figyelembe, az új kiadás mindenképpen időszerű. Ha pedig az 1974 óta történt, az Ulysses-t érintő kulturális változásokat tekintjük, kiviláglik a radikális – újrafordítással felérő – átdolgozás szükségszerűsége.

E csaknem négy évtizednyi időszak jelentős változásokat hozott az Ulysses világirodalmi pozíciójában. Megkerülhetetlen jelentőségéhez természetesen már a hatvanas években sem fért kétség (amit annak fényében érdemes értékelni, hogy Szerb Antal A világirodalom történetében még blöffnek, sőt lelepleződött blöffnek tekintette), de ez a jelentőség azóta is csak növekedni látszik. Az idekívánkozó klisé szerint könyvtárnyi szakirodalomról kellene beszélnünk, de a Joyce-irodalom valójában önálló univerzummá nőtt, amelyben nemcsak a kezdőknek szóló kalauzoktól az enciklopédikus összefoglalásokig és az említett vagy csak utalt melléktémák aprólékos feldolgozásáig terjed a skála, hanem önálló életrajzi monográfiákat szenteltek például Joyce feleségének, édesapjának és lányának is. A nemzetközi konferenciák sokasága mellett több tudományos folyóirat kizárólag a Joyce-életmű vonatkozásaival foglalkozik, és ezek nem korlátozódnak az angol nyelvterületre. Joyce életének helyszínein önálló Joyce-kutatóhelyek jöttek létre: Dublinban külön kutatóközpont és múzeum létesült, Zürichben a kutatóközpont archívum is egyben, Triesztben a nyári egyetem maga vált intézménnyé. A fordítások és újrafordítások száma alig követhető. Tetszik vagy sem, a Joyce-életmű köré ma világméretű kultusz épül, amelynek határai a legobskúrusabb szaktudományos vizsgálódásoktól egészen a kommersz turistalátványosságokig, a dublinba szervezett kocsmatúrákig terjednek. És ez a Joyce-univerzum korántsem zárt: az Ulyssesnek például olyan, szakbarbárnak aligha nevezhető gondolkodók is szenteltek önálló, könyv-méretű tanulmányt, mint Jacques Derrida vagy Umberto Eco. Joyce tehát ma sokkal fontosabb, mint 1974-ben volt, és összehasonlíthatatlanul többet is tudunk róla. Az Ulysses ma sokak szemében a 20. századi irodalmi modernizmus legfontosabb műve, sarokköve.

A magyar irodalmi közeg és nyelv változásainak összefoglalásába, az időközben fellépett nemzedékek és irányzatok szemlézésébe kár volna itt belefogni, csupán egy óvatos tézisre és egyetlen példára szorítkozunk. A tézis a hetvenes évek második felének a kritika és az irodalomtörténetírás által „prózafordulat” néven számon tartott fejleményeire vonatkozik, és azt kívánná felvetni, hogy a számos és sokrétű előzmény között lehet némi szerepe annak a ténynek is, hogy ezen írók némelyike (kiváltképp Esterházy Péter) már olvashatta (magyarul) Joyce-ot. A példa egy konkrét fordítástechnikai részletet érint: az Ulysses 13. fejezetében Gerty McDowell gondolatai és elbeszélt cselekedetei két, viszonylag közelálló stilisztikai pólus, a romantikus füzetregény biztonságos közhelyei és a dilettáns, önnön esendőségébe bonyolódó, ám önmagát véresen komolyan vevő önjelölt nőíró hangütése között mozognak. Egy ilyen specifikus stilisztikai mezőt a fordítónak lényegesen könnyebb megcélozni (az olvasónak pedig azonosítani) egy olyan irodalom közegében, amely ismeri Sárbogárdi Jolán munkásságat. A nyelvben persze sokkal egyszerűbb, földhözragadtabb változások is végbementek. Mivel az Ulysses viszonylag sok szlenget használ, fordítója is erre kényszerül, csakhogy a szleng a nyelv leggyorsabban és legkiszámíthatatlanabbul változó rétege. Bár nagyjából még értjük, élőszóban sosem használnánk azt a kifejezést, hogy „fád paslag”. És ez még nem is volna nagy baj, ha a kifejezés a századfordulót idézné – de sajnos a hatvanas éveket idézi, így nemcsak elavult, de anakronisztikus is.

A harmadik jelentősen megváltozott kulturális környezeti tényező a mód, ahogyan fordítunk. Szentkuthy nyilvánvalóan a Nyugat nagy nemzedékének fordítási módszertanát követte, amelynek eredményeit Rába György remek monográfiájának címe jellemzi a legtömörebben: Szép hűtlenek. Szentkuthy számára a szépség (vagy legalábbis nyelvi érdekesség, eredetiség) számtalan esetben fontosabbnak látszik, mint a szöveg értelmének hozzávetőleges követése. Ahol laposnak, szürkének találja az eredetit, ott feldíszíti. A „ponderous saxon” (nehézfejű szász) megfelelője nála nem kevesebb, mint „Ponderosa Tudor rózsa”, ami persze a maga módján vicces, de az olvasóhoz nem hozza közelebb a szöveg értelmét, hanem inkább távolítja tőle. A nem értett fordulatokból, nem azonosított utalásokból többnyire színes (és jellemzően obszcenitásba hajló) nonszensz lesz nála. Ez sokszor szórakoztató, néha már-már zseniális, de a könyv nyelvi, logikai és kulturális struktúráját megroppantja, szétzilálja. Stilisztikai virtuozitása valóban Joyce-éhoz mérhető, de nem társul hozzá Joyce struktúraérzéke, szerkesztői fegyelme, amit adott esetben egy szigorú szerkesztőnek kellett volna pótolnia. Még jobban látszik ez a bomlasztó hatás ott, ahol Szentkuthy túláradó kreativitása egyazon ragadványnévre két vagy több fordítást is kitalál (például Skin-the-goat a hetedik fejezetben „Kecskenyúzó”, a tizenhatodikban „Gáláns Gida”), és az olvasó elveszíti a szereplő azonosításának lehetőségét. Ez a fajta fordítói önkényesség ma már elfogadhatatlan, többek között azért, mert az Ulysses potenciális olvasói közül ma összehasonlíthatatlanul többen tudnak angolul, mint 1974-ben.

Ez a megállapítás pedig átvezet a negyedik, a legradikálisabb környezeti változáshoz: a szöveges információhoz való viszonyunk alapvető módosulásához. Az elkövetett strukturális hibák túlnyomó részét Szentkuthy sem követte volna el, ha rendelkezésére állt volna a digitális szöveg. A Skin-the-goat problémát a legegyszerűbb szövegszerkesztő egyetlen keresése egyetlen másodperc alatt leleplezi. Ami pedig a referenciális hibákat illeti, számtalan közülük épp ilyen könnyen megoldható egy internetes kereséssel. Ennek a változásnak a hatásai felmérhetetlenek. Az Ulysses kulturális utalásai között jópár olyan akad, amit a hetvenes évek Magyarországán egyszerűen nem volt mód megfejteni. A szótárban nem szereplő, hiberno-angol tájszavakat és szleng-kifejezéseket, vagy a kor populáris kultúrájának rég feledésbe veszett elemeit egyetlen elérhető lexikon sem tartalmazta: megértésükhöz külföldi specialistákkal kellett volna hosszú, papíralapú levélváltásokba bonyolódni. Ezt a kor kiadói gyakorlata nem tette lehetővé, olvasóközönsége pedig nem várta el. (Ennek fényében különösen elismerésre méltó, hogy Szentkuthy több területen, például kelta mitológiában, ír őstörténetben vagy patrisztikában komoly háttérkutatásokat folytatott.)  A mai olvasótól azonban pontosan ugyanúgy karnyújtásnyira van a Google és a Wikipedia, mint a mai kor fordítójától. És ahogyan Szentkuthy a számára elérhető keretek között sokszorta többet tudott a könyv témáiról a kortárs átlagolvasónál, úgy a mai fordítóval szemben is jogos elvárás, hogy tudása terjedjen túl a Google és a Wikipedia színvonalán. Ezt a többletet az a kilencvenes évek óta zajló folyamat teremtette meg, amelynek során a Joyce-kutatás Magyarországon is körülhatárolt diszciplínává vált, mely tagoltságában, az általa kezelt összefüggésrendszer kiterjedtségében, az általa lehetővé tett felismerések gazdagságában semmivel sem szegényesebb (pusztán csak fiatalabb), mint például a Shakespeare-, Dante- vagy Horatius-kutatás.  Joyce-ra elkezdtünk valódi klasszikusként tekinteni, és akként is olvasni-kutatni-tanítani, végül ismerni – és talán érteni. (Ez persze a külföldi specialistákkal való levelezést továbbra is magában foglalja, de ma már szerencsére elektronikusan.)

A fentiekből kiviláglik, melyek azok a műveletek (az általános nyelvi korszerűsítés mellett), amelyeket akkor is el kellett volna végezni, ha a változtatásokat kifejezetten a hibajavítás minimális programjára korlátozzuk. Orvosolni a referenciális hibákat (melyek egy része, de korántsem mind, a források hozzáférhetetlenségének számlájára írható); rendbe hozni a strukturális hibákat (amit a digitális szöveg kétségkívül megkönnyít, ám maga Joyce is enélkül dolgozott); végül visszanyesni a struktúrát megbontó túlfordításokat, a nyelvi kreativitás megszaladásait. Minthogy a puszta hibajavítás koncepcióját már munkánk kezdetén meghaladtuk, jogos kérdés (sokan fel is tették már), hogy miért nem kezdtük inkább nulláról az egészet.

A válasz három részre osztható. Az első ok, mondhatni, érzelmi: nem akartuk megfosztani magunkat és az olvasókat Szentkuthy kreativitásának és virtuozitásának olyan leleményeitől, amelyek referenciálisan és strukturálisan is tökéletesen illeszkednek a regény szövetébe, miközben asszociatív gazdagságukban és humorukban alkalmasint túltesznek az eredetin, mint például a mentenpisózis, bronzavonz és kéjarany kettőse, vagy épp a Csücske becenév. A második ok merőben racionális: amit Szentkuthy (vagy akár már Gáspár) józan belátás szerint jól megoldott, azt felesleges volna a puszta különbözés kedvéért – esetleg rosszabbul – újraszerkeszteni (erre az öncélú különbözésre Gáspár és Szentkuthy között is találni példákat). A harmadik okot egyfajta kulturális pragmatizmus diktálja: tisztában vagyunk vele, hogy az Ulysses magyarországi kulturális recepciója, annak eddigi története és jelenlegi állapota alapvetően Szentkuthy fordításához kötődik, s mi ezt a folyamatot nem megtörni vagy újraindítani kívánjuk, hanem lehetőség szerint folytatni és elmélyíteni.

Vállalkozásunkra elsősorban tudományos teljesítményként tekintünk: olyan módon nyúltunk egy modern klasszikushoz, ahogyan az antik klasszikusokhoz szokás. Ennek egyik összetevője a munka kollektív jellege, amely Magyarországon némileg szokatlan, de az Ulysses fordításainak történetében egyáltalán nem: hiába büszkélkedhetett a korábbi német és francia fordítás Joyce személyes jóváhagyásával, mindkét nyelven újrafordították a regényt – kollektív keretben és tudományos igényességgel. Tudományos megfontolásainkról, apparátusunkról, módszertanunkról másutt, előadásokban és szaktanulmányokban bőségesen beszámoltunk. Itt csak annak a reményünknek kívánunk hangot adni, hogy szövegünk nemcsak filológiai pontosságban, hanem élvezeti értékben is meghaladja a korábbi verziókat. Meggyőződésünk ugyanis, hogy ez az érték nem a többé-kevésbé önkényes nyelvi ornamentikában, hanem James Joyce eredeti elképzeléseinek minél hívebb követésében, a referenciális, strukturális és stilisztikai pontosságban rejlik. Abban, hogy a magyar olvasónak módja legyen ugyanazon nevetni, csodálkozni vagy meghatódni, mint az angol anyanyelvű olvasónak. Ennek megvalósítása olykor művészi szintű kreativitást követel, amelyet azonban a filológiai pontosság igénye tart kordában. Bízunk benne, hogy a mi szövegünk is kibír majd néhány évtizedet.

***

Köszönetnyilvánításaink közül az első és legfontosabb Fritz Sennt illeti, a zürichi James Joyce Alapítvány vezetőjét, a legtöbb kortárs európai és számos tengeren túli Joyce-kutató mentorát: munkánk során mindvégig biztonságot jelentett, hogy végső forrásként számíthattunk rá. Megnyugtató tudat, hogy ha valamit ő sem tud az Ulysses világáról, azt más már nemigen fogja rajtunk számonkérni. Hazai pályán Szegedy-Maszák Mihály volt az, aki igen korán felismerte és elismerte munkánk jelentőségét, akadémiai fórumokon is támogatott bennünket, és komoly tanulmányt szentelt a vállalkozásunk által felvetett kérdéseknek. A munkafolyamat egy-egy pontján jelentős és önzetlen segítséget kaptunk Bacsó Bélától illetve Ritoók Zsigmondtól.

Külön köszönet jár azoknak a kollégáinknak, akik a vállalkozás valamelyik szakaszában hivatalosan vagy önkéntes vállalásból részesei voltak a munkának, és a végeredményen rajta hagyták a kezük nyomát: Mecsnóber Teklának, Mihálycsa Erikának és Takács Ferencnek. Számos kérdés tisztázását köszönhetjük Tim és Christine O’Neillnek (Dublin) valamint Donald E. Morse-nak (Debreceni Egyetem). Másfajta, de pótolhatatlan segítség volt, amit egyetemi hallgatóinktól kaptunk Pécsett és Debrecenben: önkéntes teszt-csoportot alkottak, miközben remek ötletek és termékeny kételyek sokaságát szállították.

Felmérhetetlen az értéke annak a támogatásnak, amelyet Tompa Máriától, a Szentkuthy-hagyaték gondozójától kaptunk: hozzáférést biztosított Szentkuthy könyveihez, kézirataihoz, kiadatlan hangfelvételekhez és dokumentumokhoz, s megadta beleegyezését, hogy a szöveg a jelen formájában jelenhessen meg. Végül meg kell emlékeznünk Szabolcsi Miklósról, aki 1997-ben, a korai, tétova, elméleti tapogatózások idején elsőként vetette fel, hogy mindez akár valóra is váltható, mondván: „Na és mikor fogtok hozzá?”

Egy ilyen léptékű vállalkozás természetesen el sem indulhatott volna intézményi keretek nélkül. Az előkészületi munkák hátterét 2002 és 2006 között az OTKA T34357 jelzetű pályázata biztosította. A munka dandárja 2006-tól 2009 végéig az NKFP B4-2006-0001 jelzetű támogatásának keretében folyt. Mindkét pályázatnak az MTA Irodalomtudományi Intézete adott otthont.