A Nézd, ki van itt sikere kapcsán összeállított BBC-s anyagban mondja Thomas Pigor komikus (aki amúgy Hitler hangja egy olyan animációban, amelyben az egykori diktátor kacsákkal fürdik egy kádban), hogy a második világháború után egy darabig lehetett viccelni Hitlerrel, de aztán ez szinte tilos volt egészen a kilencvenes évekig, amikorra is eljutott arra a pontra a múlttal való szembenézés Németországban, hogy újra nyilvános viccek tárgya legyen a Führer.

Azóta sok minden történt, nemcsak Németországban, hanem azon kívül is, megszületett például a Hipster Hitler képregénysorozat is, a Danger 5 című ausztrál tévésorozat (A bukás című film YouTube-mémmé válásáról nem is beszélve), most pedig itt van a Nézd, ki van itt, a könyv, amelyből több mint egymillió példányt adtal el Németországban, a könyv, amelyben Hitler médiasztár lesz.

Timur Vermes könyvében tehát nem az a különleges, hogy Hitlerrel viccel, hanem inkább az, hogy az ő szemszögéből mesél el egy történetet, mi több, főhősét nem félnótás diktátornak, hanem embernek mutatja. Persze, ez az ember pont úgy beszél, mint egy félnótás diktátor, aki egykor maga mellé állított egy országot, és egész Európát be akarta kebelezni, de most csak arra vállalkozik, hogy minél nagyobb nézettséget érjen el a tévében (a könyv végén már valódi politikusi ambíciókról álmodozik).

A könyv elején berlini bunkerjától nem messze, 2011-ben tér magához, fogalma sincs arról, hogy mi történt az elmúlt hetven évben. A külvilág vagy szerencsétlen idiótának nézi, vagy színésznek, komikusnak gondolja, aki persze szokatlanul hiteles. Az első oldalakon hangzik el az is, hogy a focizó gyerekek közül az egyiket a pólójából kiindulva úgy szólítja, hogy Hitlerjugend Ronaldo – ekkor még nem tudtam, hogy ez egy kifejezetten jó poén lesz majd a könyvben.

Innen követjük nyomon Hitler útját, akit egészen hamar, egy leleményes újságárus közvetítésével felfedeznek egy tévéshow producerei, akik nem hiszik el, hogy végre egy olyan Hitler-utánzóval találkoznak, aki sosem esik ki a szerepéből és kísértetiesen hasonlít az igazira. Egyenes út vezet a sztárság felé, a meghökkenést és a megdöbbenést, amit Hitler kivált, folyamatosan emelkedő nézőszám követi, a produkció pedig pont annyira botrányos, hogy még beleférjen a tévécsatorna keretei közé, főleg, hogy Hitler olyan társadalomkritikát gyakorol, amivel sokan egyetértenek.

Közben Hitler megismerkedik a modern kor vívmányaival, és folyamatosan kommentálja ezeket. Ez is a humor egyik forrása elvileg, de sajnos nem annyira vicces, inkább unalmas, ahogy az internettel meg a mobiltelefonnal ismerkedik. Az azért jól sül el, hogy a telefoncsörgése A walkűrök lovaglása, az pedig lehet, csak engem idegesít, hogy úgy beszél, hogy “Internecc” meg “Jutyúb”, noha gondolom, az eredetiben sem azt használta, hogy “das Internet”.

Hitler társadalomkritikát gyakorol a tévében, de értelemszerűen az is egyfajta társadalomkritika, hogy Hitlerből tévésztár lehet. Vermes szándéke ezen túl bevallottan az, hogy rávilágítson arra, hogy ha Hitlert egy gonosz őrültnek könyveljük el, akkor azt is állítjuk, hogy az őt követő nép is totálisan ostoba volt. De az nem lehet. Vagy mégis? Mi történt, hogy történhetett?

Ha Hitlerre úgy nézünk, mint egy irodalmi karakterre, akkor kiváló választás arra, hogy rajta keresztül jelenjen meg az emberek csordaszelleme, a média mocska, a talmi csillogás gátlástalan hajszolása, és így tovább. Vermes könyve viszont nem annyira megrendítő ahhoz, hogy igazán félelmetes legyen ez a folyamat. Ha már extrém figura kell mindehhez, akkor jobban működik a dolog, ha egy sorozatgyilkos manhattani brókerrel vagy LSD-függő orosz reklámosokkal oldják meg. Az azért erős jelenet, amikor a tévéstúdió munkatársai a siker felett érzett örömükben kórusban kiáltják, hogy Sieg Heil!, és az is, amikor egy viszolygó zsidó nagymamát látogat meg Hitler, hogy megnyugtassa, unokája valójában a legjobb körülmények között dolgozik és végez kitűnő munkát. Az is érdekes, hogy a mai szélsőjobb mit szól Hitlerhez, illetve, hogy ő mit szól hozzájuk. (Hitlert zsidó provokatőrnek gondolják, Hitler meg őket kóklernek.)

Témaválasztásában rejlik tehát Vermes könyvének sikere, érthető, hogy egy Hitler szemszögéből megírt szatíra érdekli az embereket.

A Nézd, ki van itt humora viszont nem annyira éles, hogy a zsigerekig hasson, helyenként pedig kifejezetten unalmas a könyv, és erre nem mentség, hogy Hitler elmélkedéseit a Mein Kampf stílusában olvashatjuk, ami Vermes szerint is elég unalmas munka, mert hiába hitelesek a szavak, amikor újra és újra rákezdi, egyre kevesebb hatást vált ki az emberből.

Timur Vermes: Nézd, ki van itt, fordította: Nádori Lídia, Libri Könyvkiadó, 2013, 340 oldal, 3990 Ft