Az Éjszaka Chilében és a Távoli csillag után végre a Vad nyomozók, Roberto Bolaño áttörő munkája is megjelent magyarul. A chilei író ezzel a regénnyel nyerte el a spanyolajkú íróknak járó jelentős Rómulo Gallegos-díjat, és ennek angol fordítása hozta meg számára a világhírt. Ezt azonban már nem érhette meg, mert májbetegségben 2003-ban elhunyt, és a könyv csak négy évvel később vált angolul is elérhetővé. Azóta viszont a kortárs latin-amerikai irodalom ünnepelt darabja, írójára pedig úgy tekintenek, mint az emberre, aki leszámolt a mágikus realizmus hagyományával.

Ennek ellenére Bolaño két és fél, három éve viszonylagos csendben jelent meg a magyar piacon, az Éjszaka Chilében és a Távoli csillag is komolyabb visszhang nélkül maradt. Ez azonban nem is meglepő annyira, Csehországban és Németországban is hasonló volt a helyzet, előbbinél az Éjszaka Chilében, utóbbinál az amerikai kontinens fiktív, náci kötődésű íróit bemutató Nazi Literature in the Americas volt az első megjelenés. Ezeket mindkét esetben szerény érdeklődés fogadta, nem úgy a Vad nyomozók esetében, Csehországban egyenesen egy hónapon belül újranyomást kellett rendelni.

Bolaño szinte mindegyik könyvéről elmondható, hogy keveredik benne a fikció a valósággal. Különösen így van ez a Vad nyomozókban, aminek egyik főhőse Arturo Belano (egyébként ő, illetve Arturo B. a Távoli csillag elbeszélője is), de fut az a feltételezés is, hogy az első és a harmadik rész elbeszélője, Juan Garcia Madero is egy alteregó.

Mágia helyett zsigerek

Bolaño Chilében született, de sokat élt Mexikóban, és itt alapította meg Mario Santiagóval (ő Ulises Lima a könyvben) az infrarealista mozgalmat, ami a nagy dél-amerikai mágikus realista hagyomány és a kanonizálás ellen lázadó csoportosulás volt, költőkkel, más művészekkel és egyéb kétes egzisztenciákkal. Az infrarealisták kiáltványát itt olvashatjátok el magyarul, mindez pedig azért fontos, mert a Vad nyomozókban központi szerepet kap a zsigeri realistának nevezett csoportosulás, amire tekinthetünk az infrarealisták megfelelőjeként.

Persze még rengeteg helyen lehet párhuzamokat találni Bolaño élete és a Vad nyomozók története között, de nagyjából ezek a kiindulópontok, no meg az, hogy a szerző a regényét a generációjához szóló szerelmes levélnek tartotta.

Főhős igazából nincs is a könyvben, vagyis ha van, akkor nagyon sok van belőle. Belano és Lima kalandjairól ugyan folyamatosan értesülünk, de közben több mint negyven elbeszélő szól az olvasóhoz, nagyon messzire tekeredve az eredeti sztoritól.

Az első, 1975-ben játszódó Mexikóban elveszett mexikóiak című részben még tiszta a kép, egy tizenhét éves diák (Madero) naplóját olvassuk, aki rögtön úgy indít, hogy csatlakozott a zsigeri realistákhoz, bár fogalma sincs, hogy ez mit jelent biztosan. Madero és barátai megszállottan írnak és olvasnak, de alig publikálnak, felolvasásokat zavarnak meg, könyveket lopnak, kocsmáznak, szexelnek és drogoznak.

Ahogy sosem derül ki, hogy mi is igazán a zsigeri realisták elképzelése azon túl, hogy a költészet önmagáért létezik, úgy az sem világos, hogy miért Belano és Lima vezeti őket. Mindannyian bálványként tisztelik őket, annak ellenére, hogy íróként igazából nem tesznek le semmit az asztalra, és inkább tűnnek félvilági bajkavarónak, mint költőcsoportvezérnek, és mintha nem is valódi férfiak, hanem valami aszexuális fantomok lennének, akik néha szinte ébren alszanak, néha pedig minden ok nélkül elsírják magukat.

Elszabadul az őrület

Az első rész végén Madero Belanóval és Limával egy elfeledett költőnőt indul megkeresni, de még egy kurvát is meg kell menteniük, akinek a stricijének akkora a farka, hogy meg lehet vele fojtani egy embert. Madero életének folyása még lineáris cselekmény, de aztán elszabadul ötszáz oldalnyi őrület, és az egyenes vonalú történethez csak a harmadik részben térünk vissza.

A kettő között, a Vad nyomozók című részben több tucatnyi elbeszélő zúdul a nyakunkba, akik az 1976 és 1996 között eltelt két évtizedről számolnak be. Tanárok, egykori költőtársak és egyéb írók, diákok, hippik, kritikusok, kiadók, útitársak és útkereső társak mesélnek arról, hogy mi történt velük Európa és Dél-Amerika változatos helyszínein.

A saját lábukon is megálló szövegekből nagyon tetszett a Theodore Sturgeon által írt novella sztorija, amely egy dúsgazdag, szépséges lány és kertésze szerelméről szól, de előbb tragédiába, majd klónozós sci-fibe fordul; a perui és a kubai költő története - előbbit a Fényes Ösvény, utóbbit homoszexualitása teszi tönkre; vagy ott van az uruguayi lány (akiből később a mexikói költészet szülőanyja lesz) esete, aki a mexikóvárosi bölcsészkar negyedik emeleti wc-jében húzta meg magát a Tlatelolco-mészárlás idején, 1968-ban.

És még sokáig lehetne sorolni. Az egyik vallomásban feltűnik például Trockij unokája, de még Octavio Paz titkárnője is megszólal (ez ugye azért érdekes, mert a mexikói költőfejedelem a zsigeri realisták  / infrarealisták nagy ellensége). Az Európa oldalán is olvasható egy történet a sok közül, egy különleges szerencsejátékosról szól. 

Belano és Lima mindeközben hol eltűnik a szemünk elől, hol felbukkan, váratlan helyzetekben és helyszíneken: izraeli börtönben, spanyol kempingben, bécsi parkokban, libériai háborús zónában, párizsi kávéházban, mexikói lebujokban, és így tovább. Vélhetően itt is sok az önéletrajzi elem: miután 1977-ben Európába költözött, Bolano mindenféle munkát elvállalt a pincérkedéstől kezdve a dokkmunkásig, a mediterrán térségben vándorolt, és úgy boldogult, ahogy tudott.

Fénykép Bolañóról, a Vad nyomozók borítójáról

A zűrös kalandok mellett fokozatosan eljutunk odáig, hogy Belano és Lima szemügyre veheti az első zsigeri realistának tartott, de valójában estridentista (ez egy mexikói avantgárd mozgalom volt a húszas években) Cesárea Tinajero versét. Ez a pillanat talán a leghangosabb csattanó a Vad nyomozókban, pedig elég egyszerű poénra épül, ezt leszámítva viszont inkább finoman szórakoztató részeket találunk az amúgy általánosságban vészjósló hangulatú és bizonytalanságot keltő könyvben.

Önéletrajz és nem

A bizonytalansággal együtt jár a rejtély és a homály is, amit talán ugyanúgy lehet Borges örökségének tekinteni, mint a könyvcímekben és hivatkozásokban tobzódást, és úgy általában az intellektus fontosságát. Borges amúgy az egyike azon kevés híres dél-amerikai írónak, akit Bolaño is tisztelt, egy másik ilyen pedig Julio Cortazár, aki a Vad nyomozók európai mellékszálait olvasva jutott az eszembe,  mert ugyanaz a baljós, kissé züllött benyomásom támadt a helyszínekről és a közegről, mint az argentin írónál. (Barcelonánál járva beugrott egy olyan történet is, amit dj Palotai mesélt egyszer nekem az 1992-es olimpia előtti állapotokról, koszos sikátorokról és egy testes fekete asszonyról, aki a mellei közül árulta a hasist.)

Ha az ember belekezd Bolaño több mint 750 oldalas regényébe, akkor feltételezem, valamennyire már tájékozódott a szerzőről, aki végzetes betegsége tudatában kezdte termelni a latin-amerikai irodalmat megújító regényeit. Hallott már a díjairól; arról, hogy a világsiker csak halála után érte utol, Amerikában pedig az irodalom Kurt Cobainjeként próbálták futtatni; és mondjuk, hogy milyen kételyek övezik életrajzát: talán nem is zárták börtönbe a Pinochet-puccs idején és talán nem is volt heroinista. A hírverésből és a korábbi olvasmányokból az is tudható, hogy amennyire önéletrajzi, annyira metairodalom is Bolañóé, szereplői keresztbe-kasul feltűnnek a különböző regényekben (az eredetileg 1998-ban megjelent Vad nyomozókban például már megemlíti azt az írót, aki élete utolsó munkája, a Vad nyomozóknál is terjedelmesebb, de ugyanolyan jelentős 2666 központi figurája).

Ha Borges regényírásra adta volna a fejét

Na, ezek után elkezdjük olvasni a Vad nyomozókat, és pikk-pakk elfelejtünk minden külső tényezőt, annyira váratlan és nagy erejű a találkozás a világgal, amit Bolaño felépített, és amin olyan szélesre tárta ki az ajtókat, amennyire csak tudta. Pedig ismerős a trükk, a Távoli csillagban is hasonlóan el lehetett veszni, de a Vad nyomozókba láthatóan mindent bele akart írni Bolaño, és emiatt sokkal jobban a hatalmába kerít. Hullámvasúton ülünk, a semmiből jövünk és a semmibe megyünk, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy mikor épp ki szól hozzánk, és pillanatok alatt azt vesszük észre, hogy nevesincs latin-amerikai költők sorsán izgulunk, akik, ha már letettük a könyvet, az álmainkban sem hagynak békén.

Jó lenne persze tisztában lenni az előforduló összes irodalmi hivatkozással, és annak kinyomozása is jó játék, hogy melyik szereplő fiktív és melyiket mintázhatta valódi alakokról az író, de igazából minden ilyesmi háttértudás nélkül is teljes élményt nyújt a Vad nyomozók, ami egészen egyedi hangon, kontinenseken átívelve, ezernyi pillanatfelvétel segítségével meséli el egy generáció és egy korszak történetét, miközben személyes vallomáskét is értelmezhető.

Spanyolország vezető irodalomkritikusa, Ignacio Echevarría (aki egyébként Iñaki Echavarne néven fel is tűnik a regényben, Belano kihívja ugyanis párbajozni) azt mondta a Vad nyomozókról, hogy olyan regény, amilyet Borges írt volna, ha valaha is regényírásra adta volna a fejét. Ennél nagyobb dícséretet pedig mi sem tudunk mondani.

Amíg az első két regényt Scholz László fordította, a Vad nyomozókat már Kertes Gábor, aki blogbejegyzéseiben folyamatosan tájékoztatta a közönséget a munka állásáról. A Műfordító vonatkozó posztjai ehhez a cikkhez is nagy segítséget nyújtottak, a borítós kép is innen jött. További érdekes olvasmány a témában Dömötör Andrea írása, a Kötvefűzvén pedig ezt írtuk az Éjszaka Chilébenről, én meg ezt gondoltam két és fél éve a Távoli csillagról.

Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Fordította: Kertes Gábor

Borító: Pintér József

Európa Könyvkiadó, 2013, 762 oldal, 3600 Ft