Vonjuk ki a rákot a regényből, és nézzük meg, mi marad belőle.

Gimnazista lányom enyhe lenézéssel a hangjában azt mondja, ez egy tumblrkönyv. Az összes tizenéves lány, már aki egyáltalán könyvet vesz a kezébe, ezt olvassa. Attól még lehet jó, mondom neki, mire ő fogja a kötetet, és bevonul vele a szobájába. Másnap tanácstalanul vonogatja a vállát. Egy csomó jó dolog van benne, mondja, de valami mégsem stimmel.

Szívet tépő alaphelyzet

John Green regényének, a Csillagainkban a hibának nem lehetne megrázóbb témája. Két rákos beteg, haldokló tinédzser esik szerelembe, és keresi az élet értelmét, még ha olyan rövid ideig tart is, mint az övék. A stílus üdítő, az író kerüli a melodramatikus hatáskeltést, a 17 éves Hazel, a regény énelbeszélője nehezen hihető érettséggel és iróniával tálalja, milyenek egy halálos beteg gyerek hétköznapjai.

A szívet tépő alaphelyzet és az elkerülhetetlen végkifejlet ellenére a könyv sem a lányomban, sem bennem nem hagy nyomot. Pedig nem vagyunk bigott elitisták, e tekintetben Hazelhez, a regény főhőséhez hasonlítunk: a jó irodalom iránti szenvedélyünk nem gátol meg abban, hogy élvezzük a giccs peremén billegő, profin kivitelezett szórakoztatóipari termékeket, legyen szó akár könyvről, filmről vagy tévésorozatról.

Márpedig John Green elképesztően profi. A témaválasztás telitalálat, a dramaturgia a hollywoodi séma tökéletes átültetése írott szövegre, a karakterek vonzók, az ironikus-humoros szövegben nem kevés jól elhelyezett bonmot-t, tumblrre – a 21. század falvédőjére – kirakható szellemes szentenciát találunk. A Csillagainkban a hiba a bestsellergyártás magasiskolája.

Miért érzem mégis úgy, hogy megvezettek? Ahelyett, hogy megsiratnám a szereplők igaztalanul szomorú sorsát, és egyúttal a saját múlandóságommal szembesülnék, rossz szájízzel teszem le a könyvet. John Green rafinált játékot űz az olvasóval, és nem vagyok biztos benne, hogy jóhiszeműen teszi.

Mi a giccs?

A giccs az egyik legnehezebben megragadható fogalom, még az sem eldöntött kérdés, esztétikai vagy etikai kategória-e. A giccs nem egyszerűen silány műalkotás, inkább egyfajta életérzés, amely intellektuális restséggel vagy gyávasággal párosul. A giccs azoknak a kultúrája, akiknek nincs rálátásuk a sorsukra, akik az öröklött normákat és értékeket automatikusan elfogadják, anélkül, hogy átszűrnék saját tapasztalataikon, személyiségükön.

John Green könyve azért cseles, mert látszólag a giccs ellenében hat. Mindent elkövet, hogy eredeti, meghökkentő legyen, és nagy ívben kerüli a giccs hétköznapi fogalmához leginkább kapcsolódó attribútumot: az érzelmességet. Iróniával kezeli a betegséget, a halálfélelmet, a gyászt, a vallást, az egyházat – bátor, szókimondó könyv, mi köze lehetne a giccshez?

Tegyünk egy kísérletet: vegyük el Hazeltől, Augustustól és Isaactől a betegségüket, azaz vonjuk ki a regényből a rákot, és nézzük meg, mi marad. Egy 17 éves lány, aki úgy néz ki, mint Nathalie Portman, plusz imád olvasni és buta sorozatokat nézni. Egy szívdöglesztő exkosaras fiú, aki imádja a videojátékokat, és a fiús filmeket. Egy jóképű srác, aki szintén imádja a videojátékokat meg Monicát.

Ha elveszem tőlük a betegségüket, még egy gagyi gimisorozatra elegendő klisé sem marad belőlük: a jó csaj szerelembe esik a menő fiúval, és nagyon jó lesz nekik. A könyv „eredetisége” a rákra épül, de a betegség nem több eladható egzotikumnál. A varázslók, a vámpírok és a zombik már elkeltek, hadd jöjjenek a rákosok.

Mindenki jóságos

Persze, fontos misszió arról beszélni, hogy fél lábbal, alig működő tüdővel, vakon, a ráktól és a kezelésektől elgyengült testtel is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más. És fontos beszélni a halálról, amellyel vágy és rettegés formájában előbb-utóbb minden kamasz szembesül. De mindez csak akkor lehetne valódi szembenézés, ha nem ez volna az egyetlen tabu, amit a regény meg akarna dönteni.

A giccs a regény emberi viszonyaiban válik tetten érhetővé. Először is mindenki valószerűtlenül bölcs és jóságos. A gyerekek úgy ontják magukból a nyomdakész okosságokat, mintha két Paulo Coelho veszett volna el bennük. A szülők a buddhista szeretet és tolerancia bajnokai. Az egyetlen rossz lány a sztoriban Monica (faképnél hagyja a megvakult Isaacet), ámde csupán egy egyszavas jelenet erejéig bukkan fel a könyvben.

A durván érzéketlennek tűnő, titokzatos, holland alkoholista író – tökéletesen kiszámítható módon – szintén a rák áldozata, a lánya elvesztésébe roppant bele. A könyv dramaturgiája olyan, mintha a Warner Bros. forgatókönyvírója adta volna hozzá a receptet. In medias res kezdés, majd néhány döccenő (a halálos kór illusztrálása) után hamar eljutunk a csúcspontig, a holland utazásig.

Lemegy coelhóba

Amszterdam egyrészt a szerelmes fiú (megint csak tökéletesen kiszámítható) áldozathozatalának, másrészt a példakép (szintén kiszámítható) piedesztálról való ledöntésének metaforája, harmadrészt pedig – a trendi holokauszttematika bevonásával – az értelmetlen halál szimbóluma.

Végül az amerikai filmekből unalomig ismert kettős zárlat sem marad el, csak itt fordított a sorrend: előbb hangzik el Hazel és Isaac unortodox búcsúbeszéde, hogy a valódi temetésen már a konvenciókhoz tartsák magukat, hiszen „a temetések az élőknek valók”.

De akinek mindebből még nem jött le a könyv üzenete, megkapja tömörített file-ban az utolsó két és fél oldalon. A post humus levélben a szerző végképp lemegy coelhóba. Külön-külön minden sora igaz, az egész együtt mégis émelyítő. Hogy miért? Talán mert egy szóval sem említi a legfontosabbat: hogy a szeretet olyan képesség, amellyel a homo sapiens csak korlátozott mértékben rendelkezik.

Scheer Katalin