Június 6-án, szerda reggel, 91 éves korában Los Angelesben hunyt el a fantasztikus irodalom meghatározó alakja, számos kultkönyv szerzője, Ray Bradbury. Hatását Isaac Asimovéhoz és Stanislaw Leméhez mérik, jellemző azonban, hogy a tudományos fantasztikus témák rajongóit is megosztják írásai, jelentőségét pedig elsősorban világirodalmi szinten, a zsáneren túl mérik. Az ötszáznál is több hosszabb-rövidebb elbeszélést jegyző író első novellái a negyvenes években jelentek meg, de az ötvenes évek regényei hozták el számára az igazi sikereket: 1950-ben jelent meg a Marsbéli krónikák, 1951-ben A tetovált ember, 1953-ban a Fahrenheit 451.

Ray Douglas Bradbury 1920. augusztus 22-én született az illinois-i Waukeganban, hat és tizenkét éves kora között többször költözött a család, végül 1934-ben telepedtek le Los Angelesben. Ray Bradbury ott is élt élete végéig. 

Tíz éves kora óta folyamatosan írt és olvasott, a legnagyobb hatást Edgar Allan Poe tette rá, de szívesen olvasta H.G. Wellst, Jules Vernét, Edgar Rice Burroughst is. A középiskola elvégzése után újságot árult, a nagy gazdasági válság alatt ugyanis a családnak nem volt pénze arra, hogy folytassa tanulmányait. Egy interjújában úgy nyilatkozott, nem bánja, hogy így alakult, mert ő valójában a könyvtárakban hisz az egyetemek és főiskolák helyett – abban az időben tíz éven át heti három napot egy könyvtárban töltött. Ebben a könyvtárban, a Powell Library-ben írta meg egy bérelhető írógépen könyvégető disztópiája, a Fahrenheit 451 elővázlatát is.

A negyvenes évek második felében, az ötvenes években az amerikai sci-fi irodalom az aranykorát élte. A korszak vezéregyénisége, John W. Campbell – akinek hatása máig tart – arra ösztönözte a sci-fi szerzőket, hogy vegyék komolyabban a történeteik tudományos hátterét. Asimov és Clarke is a természet- és a műszaki tudományok felől érkeztek. Ebbe a közegbe robbant be Bradbury 1950-ben a Marsbéli krónikákkal: az elbeszélésfüzérben a kapitalizmus, a rasszizmus problémái, a fenyegető atomháború, a szuperhatalmak feszültsége jelenik meg a marsi civilizáció gyarmatosításán keresztül. Szépen megírt, gondosan felépített elbeszéléseivel, jó stílusával, költői nyelvével Bradbury hamar kitűnt a sci-fi-irodalomban. Tehetségesebb és jobb író volt, mint az átlagos sci-fi-szerzők. A Fahrenheit 451 regényét a disztópia-történetek élvonalába, Aldous Huxley Szép új világa, George Orwell 1984-e mellé sorolják.

De nem csak prózanyelve tette különlegessé, hanem a mainstream témától való elhatárolódása is: míg szinte mindenki a technológiai háttérre, újításokra, technikatörténetre összpontosított, Bradbury a hatvanas években kibontakozó „soft sci-fi” előfutára lett. Szociológiai, társadalmi problémák foglalkoztatták, az űrhajók helyett a kisember fantasztikuma érdekelte már a Marsbéli krónikákban is. Pályája korai szakaszában megelőzte korát mind témaválasztásában, mind érzékenységében.

Bradbury – bár alapvetően sci-fi-íróként emlegetik – valójában inkább spekulatív író volt, aki a fantasztikum különböző zsánerei között válogatott annak megfelelően, hogy éppen mi érdekelte. Regényei közül egyedül a Fahrenheit 451-et tartja sci-finek. Mindig hangsúlyozta, hogy ő elsősorban mesélő. És bár valóban az írásai jelentős részében a technológia alárendelt szerepet játszik, vagy csak az eszközök szintjén jelenik meg, tágabb értelemben azonban mégis csak ide sorolható, hiszen a jövő társadalmainak válságaival foglalkozott. Nem véletlenül tartják Isaac Asimovot, Ray Bradburyt és Arthur C. Clarke-ot „sci-fi irodalom nagy ábécéjének”.

De élete már 18 éves korától az akkori sci-fi-rajongók álmainak megtestesülése: törzstagja volt a legendás Los Angeles-i sci-fi és fantasy rajongói klubnak, a Clifton’s Cafeteriának (a fenti képen éppen az ott ülésező Los Angeles Science Fiction Fantasy Society csoportképén látható a baloldalt karikával jelölt helyen). Legjobb barátja volt a legendás scifi-gyűjtő, későbbi lapszerkesztő, Forrest J. Ackerman. Hozzájuk csatlakozott Ray Harryhausen trükkfilmes, hármuk barátsága végigkísérte húsz éves koruktól egész életüket – ma már csak Harryhausen él közülük.

Széles érdeklődéséből fakadóan sem ragaszkodott mindenáron a sci-fi zsáneréhez. 1962-ben például horrorregényt írt (Gonosz lélek közeleg), 1972-ben pedig fantasyt (The Halloween Tree). De jegyzett színdarabot, gyerekkönyvet, forgatókönyvet (Moby Dick, 1953) is. Vezetett kábeltévés műsort: a The Ray Bradbury Theater számos díjat begyűjtött. Öt regényét filmesítették meg (A tetovált embert, a Fahrenheit 451-et, a Gonosz lélek közeleget, a The Beast from 20 000 Fathoms-t, és az It Came from Outer Space-t). Rengeteg irodalmi díjjal ismerték el munkáját. Az egyik legkülönlegesebb tiszteletadás talán mégis az, hogy a Dandelion Wine című regényéről neveztek el egy holdkrátert.

Hosszú, kiegyensúlyozott pályája alatt viszonylag kevés regény született – de annál több novella jelent meg tőle. Leginkább az élet egy-egy kis szeletét bontotta ki elbeszéléseiben. Írói stílusa nem olyan száraz, mint Asimové vagy Clarke-é, a novellák gyakran szimbolikusak, konkrét élményeit is beleszövi a történeteibe. A nagy mesélő címéhez hűen rengeteg furcsa anekdota kötődik Bradburyhez: idegenkedett a személyes környezetében egyre szaporodó gépektől, a telefontól, az internettől, soha nem tanult meg vezetni, és repülőre is először csak 1982-ben ült. És állítólag emlékezett a saját születésére. Illetve meggyőződéssel vallja, hogy látta a harmincas években a King Kong elveszett pókbarlang-jelenetét.

Utolsó könyvét 2006-ban adta ki (The Homecoming), de még 90 éves korában is jelentek meg írásai. Pár éve egy stroke következtében kerekesszékbe kényszerült, de továbbra is minden nap írt az otthonában berendezett alagsori irodában, rendszeresen látogatta a Los Angeles-i könyvesboltokat, könyvtárakat, irodalmi rendezvényeket. A sci-fi-irodalom rajongói az egyik utolsó nagy mohikánként tekintettek rá. Azzal, hogy szerdán reggel meghalt, már csak az 1919-es születésű Frederik Pohl él a régi nagy öregek, Asimov kortársai közül.

Köszönet Kánai Andrásnak és Kollárik Péternek a portréhoz nyújtott segítségért!