Kedves Lekszikonírók! Miért kellett Rejtő úr munkásságát egy lekszikonba szétszabni? Ez így senem vicces senem jó.
Kezdjük a dolog üzleti oldalával: egy zseni volt, aki kitalálta, hogy a karácsonyi ajándékzombi-roham tetőpontján piacra dob egy Rejtő-lexikont, ami első blikkre tényleg eszményi ajándéknak tűnik. Rejtőt (majdnem) mindenki szereti, ez biztosan nincs még meg senkinek és a közel 5000 forintos ár is nagyjából a fájdalomküszöb alatt marad. Minimum egyvalaki végre kipipálható a listáról, irány a pénztár!
A gondok akkor kezdődnek, amikor az ünnepek után valaki kézbe veszi a fa alatt még oly örömmel bontogatott lexikont, és belenéz néhány szócikkbe, amelyeket négy nagy kategóriába (szereplők, eszközök, fogalmak, helyszínek) rendeztek. Habitustól és Rejtő-megszállottságtól függően bő 5-10 perc kell ahhoz, hogy valaki feladja a lexikonírás minden követelményének megfelelő, hivatkozásokkal, rövidítésekkel, utalásokkal, szótárszerű írásjelekkel teli bejegyzések böngészését és feltegye a polcra a tavalyelőtti Britannica-sorozat és a tavalyi Jézuskától kapott digitális képkeret közé. És ez a derék kiadvány ott is marad, egészen addig, amíg egy szép napon valaki a homlokára csap, hogy, atyaég, vajon ki lehet az a Sötét Jeff, vagy melyik Rejtő-műben (a feldolgozott 27 regény közül) tűnik fel egy mentőautó, vagy teniszcipő.
Sajnos még csak azt sem lehet mondani, hogy a bejegyzések viccesek lennének, mert ahol ugyan tudnak, eredeti szövegeket használnak a szerzők, de a sok rövidítés, hivatkozás között elvesznek a környezetükből kiragadott poénok, nem működik a Rejtőre jellemző zseniális cinizmus és finom jelrendszer. Bármennyi munkát is fektettek bele, ennek a lexikonszerű valaminek nagyjából annyi élvezeti és használati értéke van, mint kulcslyukon keresztül pornófilmet nézni. Valakinek biztos bejön ez is, de a többség akkor jár jobban, ha ezt az ötezer forintot inkább egy antikváriumban költi el és – némi szerencsével - megveszi érte az összes Rejtő regényt.
Nógrádi Attila
