A szerelemnek az Asperger-szindróma sem akadály, a szív lenyomja az észt, hirdeti A Rosie projekt. Szerzője, Graeme Simsion eredetileg filmet akart - sikerregény lett belőle. Tavaly óta 40 országban adták ki a különc professzor és a vadóc lány románcáról szóló kötetet, amiből kiderül, hogy az aspergeres is ember, csak maga sem tudja, mitől.

Mint a moziban

Adott egy jóképű, kisportolt, szuperintelligens genetika professzor, Don Tilmann, aki Asperger-szindrómája miatt nehezen teremt kapcsolatokat, képtelen az érzelmek felismerésére. Majd jön egy kiszámíthatatlan, gyönyörű nő, Rosie, aki megismerteti vele az addig csak instabil és távoli érzelemnek tartott szerelmet. Persze, a pár csak fordulatos kalandok és több látszólagos mélypont után talál egymásra, de a happy end és a személyiségfejlődés elkerülhetetlennek látszik.

Pár mondatban felvázolva erről szól Graeme Simsion kötete, amely inkább egy romantikus film, mintsem egy regény cselekményváza lehetne. A párhuzam nem véletlen, hiszen A Rosie projektet eredetileg forgatókönyvnek szánta az ausztrál szerző, és csak ezután bővítette 400 oldalas könyvvé.

Nem biztos, hogy jó ötlet volt. Az Asperger-szindróma a vásznon hálás téma - meglovagolták már az Adam vagy az Agymenők-sorozat (The Bing Bang theory) rendezői is - hiszen a csetlő-botló érzelmi analfabéta különc alakja önmagában vicces, különösen, ha szerelembe vagy félreértések csapdájába esik.

Önirónia nélkül

A komikum eléréséhez az kell, hogy kívülről láthassuk a karaktert és kapcsolatrendszerét. A Rosie-projekt viszont az apsergeres hős szempontjából követi, vagy inkább pörgeti végig az eseményeket – indulat, humor, önirónia nélkül, ami szinte lehetetlenné teszi a főszereplővel, Don Tilmannel történő azonosulást.

Perspektívájából csak következtetni lehet egy-egy jelenet érzelmi töltetére, a viccek másodkézből kapottak, a feszültebb vagy megindító pillanatok is elhalványulnak a szenvtelen tolmácsolástól.

A szerelemmel borul a regény is

Simsion a regény közepéig ugyanakkor gondosan formálta meg Tillmann alakját, és a képes volt arra, hogy koherens – ha nem is szerethető – képet adjon róla, számolva a szindróma tüneteivel.

A genetikus percről percre, módszeresen építi fel életét, szabályozva az olyan mindennapi rutinokat, mint a piacra járás, a heti koszt összeállítása - sőt, precízen összeállított kérdőív alapján keresi a hozzá illő társat is.

Az  ütemterv akkor bicsaklik meg - a történetvezetéssel együtt - amikor Tilmann találkozik a pincérnőként dolgozó Rosie-val. Az öntörvényű és okos lány felforgatja a professzor életét, aki azon kapja magát, hogy vonzódik az elvárásai szempontjából teljesen alkalmatlan nőhöz, sőt, saját érdekeit is felrúgva segít neki apja megtalálásában.

Éppen itt kezd hiteltelenné válni A Rosie projekt: ahogy egyre lazulnak a Tillmann életét abroncsként övező szabályok, úgy veszít arányérzékéből a szerző is. Nehezen hihető például, hogy a mindennapjait percnyi pontos rendre építő hős több órával visszaállítja a vekkert azért, hogy tovább lehessen együtt egy pár napja megismert lánnyal - vagy, hogy rendszeresen iszogató professzor csak azért nem mondja ki magáról, hogy alkoholista, mert akkor ezt tényszerűen be kell ismernie.

Egy Asperger-szindrómás nem félne a tény megállapításától, ahogy nem látna különbséget a bevallott és a be nem vallott alkoholizmus között sem. „Rosie hangjából sütött a harag” – fogalmaz egy helyen Tillman, pedig a kötet bonyodalmainak nagy része abból adódik, hogy a főszereplő képtelen felismerni mások érzelmeit.

Csók és csihipuhi

Ráadásul a briliáns elmeként bemutatott Don nem ismeri fel, hogy maga is Asperger-szindrómás, bár egész előadássorozatot szentel a pszichés tünetegyüttesnek. Az ilyen buktatók miatt egy idő után felesleges logikát keresni a Rosie-projektben, és a kötet második felében már úgyis a filmszerűen pörgő eseményeken van a hangsúly.

Mozgatórugóvá a lány vér szerinti apja után indított kutatás válik: gyűlnek a DNS-minták, akad egy kis verekedés és romantika is, miközben Tillman párra talál, és megtanulja eljátszani a normálisnak vélt viselkedési formákat.

Bonbonnal elmegy

A Rosie projekt így nem lép túl egy átlagosnak mondható szerelmi történet keretein: az Asperger-szindrómával Simsion nagyot markol, de végül megelégszik a téma egzotikumával, hiszen egy könnyű, romantikus regény ennél többet nem is bírna el. A popcorn vagy csoki jól passzol a cselekményes kötethez, amit náthás, őszi napokra, kattogó konvektor mellé ajánlhatunk - az aspergeresek viszont keressenek más könyvet, ha párválasztási tanácsokra várnak.

Koncz Tamás

***

(Graeme Simsion: A Rosie projekt, Libri Kiadó, Budapest, 2014. 400 old., 3990 Ft.)