Julian Barnes Man Booker-díjas, eredetileg 2011-ben megjelent regénye nagyon rövid, nincs 200 oldal se, de annál mélyebb kérdésekre keresi a válaszokat. A Felfelé folyik, hátrafelé lejt diákkori visszaemlékezésként kezdődik, aztán beárnyékolja egy öngyilkosság, végül egy nyugdíjas vívja benne harcát önmagával, az emlékeivel és egykori szerelmével.

A Felfelé folyik, hátrafelé lejt egyes szám első személyű elbeszélője, Tony Webster nyugdíjasként mutatkozik be, aki a könyv első felében a diákéveire emlékezik vissza. A bentlakásos iskolából megismerjük Tonyt és két barátját, valamint a frissen érkezett Adriant, aki mindannyiuknál okosabb, műveltebb, fennköltebb és vonzóbb, Tony kifejezetten jól érzi magát a társaságában. A középiskola után levélben tartják a kapcsolatot, de néha találkoznak is, például amikor Tony bemutatja a barátnőjét, Veronicát a régi barátoknak.

A könyv első részében iskolai órákon járunk és hallgatjuk az olvasott fiúk elmélkedését a világ nagy kérdéseiről, de nagy terjedelmet kap egy hétvége is, amikor Tony meglátogatja Veronica szüleit. Az út félresikerül, Veronica családja vagy tapintatlan Tonyval szemben, vagy szinte észre sem veszik, a báty pedig folyamatosan kóstolgatja a szerencsétlen udvarlót, aki ráadásul a szexben sem reménykedhet. Végül Tony és Veronica csak szakításuk után fekszenek le egymással, később pedig Veronica már Adrian barátnőjeként tűnik fel.

Az idő, az emlékezet és a lét kérdéseiben elmerülő Felfelé folyik, hátrafelé lejtben jól jön az iskolai helyszín, mert az egyén emlékezetét párhuzamba állíthatja a történelemírással. A tanár például figyelmezteti a diákságot, hogy a történelem nemcsak a győztesek hazugsága, hanem a vesztesek önámítása is, Adrian pedig (az amúgy fiktív, francia Patrick Lagrange tudóst idézve) arról beszél, hogy a történelem az elhalványuló emlékezet és a dokumentáció pontatlanságainak a találkozásából létrejött bizonyosság.

Az első rész végén történik egy nagy tragédia, különös precizitással, a halottkémnek utasításokat hátrahagyva Adrian öngyilkos lesz. A megrendülést követően az is kiderül, hogy a halál közös emléke sem elég, hogy csak minimális szinten is összetartsa az egykori barátokat, mindenki élete külön utakon folytatódik.

Julian Barnes és az eredeti borító

A könyv második részében Tony levélből értesül arról, hogy Veronica anyja meghalt, viszont ráhagyott 500 fontot és Adrian naplóját is. Tonynak fogalma sincs, hogy mi ez az egész, de végül csak felveszi újra a kapcsolatot Veronicával, aki eleinte tudomást sem akar venni róla, és a naplót is magánál tartja.

Ezen a ponton fordul át a Felfelé folyik, hátrafelé lejt egy szimplának tűnő, iskolai visszaemlékezésből valamiféle pszichokrimivé. Tony és az olvasó is tudja, hogy itt valami nagy, sötét titok van a háttérben, és Veronica is nagyon gyanúsan viselkedik, amikor pedig végre találkoznak, az is bűnügyi történetekbe illik.

Közben Tonyt megrohanják az emlékek, illetve ő is megpróbál mindent előbányászni az agyából, amiről azt gondolja, hogy Adrian öngyilkosságához és a napló-ügyhöz vezethetett. Csakhogy hatvanon túl Tony emlékezete már hézagos, és ő sem tudja, hogy mire emlékszik úgy, ahogy valóban történt, és mire úgy, ahogy az az ő fejében megmaradt. Félreértések, valódi, nem létező és megroncsolódott emlékek.

A könyv a Comic Crits képregényében. Kattintásra megnő.

Amikor például Tony előbb visszaemlékezik, hogy mit írt Adriannak, amikor az bevallotta neki, hogy Veronicával jár, baráti, vicceskedő duma él a fejében, később pedig előkerül maga a levél, és egy sokkal kellemetlenebb hangvételű írással találkozunk.

Tony nem ellenszenves figura, de drukkolni sem lehet neki, nem állítja maga mellé az olvasót. Végig érezni a lemondást, a beletörődést, ahogy beszél az életéről, mégis közben azt állítja, hogy minden jó, ahogy van. Az egyetemtől a nyugdíjig tartó évtizedeket pár oldalban foglalja össze, és nagyon jól oldotta meg Barnes, hogy ez nem tűnik spórolásnak vagy egy nagy fekete lyuknak az idővonalban, hanem elhisszük, hogy ez a fickó tényleg ennyit gondol az életéről. Tanult, dolgozott, felesége lett és gyereke, elvált, aztán már jött is a nyugdíj, így alakult, ez van. Szánalmat is érezhetünk Tony iránt, mert Veronica ugyanolyan játszmás nő maradt, mint volt fiatal korában, Tony pedig hiába törölt ki magából minden vonatkozó emléket, pillanatok alatt újra hatalommal bír felette a nő.

A Felfelé folyik, hátrafelé lejt nagy titkára fény derül a végén, de mivel teljesen egyértelműen nem mondja ki Tony az igazságot, úgy hagy kétségek között, hogy nem hagy kétségek között. A végig bizonytalanságban tartó könyv nyugtalanító érzést ültet az olvasóba, amitől sokáig nem is szabadul. Amilyen rövid, olyan súlyos regény.

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt, fordította: Karáth Tamás, Partvonal Kiadó, 2013, 173 oldal, 2790 forint