Andrić csak írni akart. Igaza volt.
A II. világháború után Ivo Andrić fegyelmezetten tudomásul vette, hogy egy új országban, új körülmények között fog élni, és alkalmazkodott. A királyság utolsó nagykövete volt Berlinben, a Harmadik Birodalom szívében, majd a háború után belépett a kommunista pártba, az írószövetség elnöke lett, előadásokat tartott.
Andrić a Monarchiában született, az annektált Boszniában. Ez meghatározta világszemléletét, hiszen a boszniai keresztényeknek nem jelentett vigaszt, hogy az évszázados oszmán birodalmat egy másik megszálló hatalom váltotta fel. Tagja lett a Mlada Bosna titkos, forradalmi szervezetnek – Gavrilo Princip, a szarajevói merénylő is a csoport tagja volt –, és a délszláv egységet fontosabbnak tartotta a nemzeti partikularizmusoknál.
Idegen volt a harsányság, a szereplés. Interjút ritkán adott – a legszívesebben maga írta volna meg a kérdéseket is –, állítólag azt mondta, hogy neki az a legjobb, ha ír, s nem beszél, róla pedig nem írnak és nem beszélnek. Mintha mindig maszkot viselt volna.
Ha megnézzük fényképeit, alig találunk olyat, amin mosolyogna. Öntudatosan, kissé távolságtartóan néz az objektívbe az új nemzet írófejedelme.
Az irodalmi Nobel-díj a legjobb marketingeszköz, ám Andrić már azelőtt ismert volt a magyar olvasók előtt, hogy 1961-ben megkaphatta a díjat. Legismertebb regénye, a monumentális Híd a Drinán tulajdonképpen roppant gyorsan, alig két évvel az eredeti megjelenése után, már 1947-ben, magyarul is olvasható volt, 1959-ig pedig még négy kötet követte, Csuka Zoltán és Herceg János fordításában. A Nobel-díj után jött a többi könyv is, kisebb-nagyobb kihagyásokkal nagyjából a nyolcvanas évek közepéig. Az utolsó, a korábban megjelent elbeszélések újrakiadása, idestova két évtizede jelent meg, azóta semmi. Pedig Andrić életműve nem lett kisebb vagy gyengébb, sőt. Rendszeresen újraolvasva azt tapasztalhatjuk, hogy nem fog rajta az idő, hatalmas ívű, gazdag és lenyűgöző.
Egészen mostanáig kellett várni, hogy egy új, alig ismert – csupán részleteiben, különböző folyóiratokban megjelent – Andrić-kötetet kapjanak a magyarul olvasók. A Jelek az út mentén az író posztumusz kötete, nem regény és nem is elbeszélések gyűjteménye. Az író hagyatékát kezelő alapítvány meditatív feljegyzéseknek nevezi a könyvet. Ez egyszerre szűkítheti le és tágíthatja ki a célcsoportot: érdekelheti Andrić rajongóit, de megszólíthatja azokat is, akik szívesen merülnek el a bölcsességirodalomban. A recenzens ismét tudomásul vette, hogy nem tartozik közéjük.
“Elmenekülni a fájdalomtól. Elengedni magunkat, és teljes súlyunkkal, mint egy tárgy, rázuhanni a magányos kőhalomra? Vagy elindulni önként a fájdalom elébe, végigfutni rajta, s kijutni a túloldalon, ahol már nem fáj? Megmenekülni tőle úgy, hogy teljesen odaadjuk magunkat neki. Eggyé válva megsemmisülni.”
Akinek ez az idézet tetszett, az élvezni fogja a könyvet. Ladányi István az utószószerű esszéjében (Jelet hagyni) azt írja, az első kötetnyi kéziratot még Andrić szerkesztette könyvvé, és belekezdett a másodikba is. A feljegyzések egy része már a két világháború között megjelent folyóiratokban.
Műfajilag rendkívül vegyes szövegről van szó, van köztük aforizma, kisesszé, úti jegyzet, töprengés. És már csak bele-beleolvasva is érezhetjük az átgondoltságot, a megszerkesztettséget, a szinte mesterkéltnek ható kimunkáltságot. Nem véletlenül. Andrić rendkívül tudatos, fegyelmezett és pontos alkotó volt. Műveinek szerkezetét, mondatait szinte a tökéletességig csiszolta.
Erre a legjobb példa a halála után megjelent, befejezetlen regénye, az Omér pasa (Omerpaša Latas, és róla szól). A hagyatékban fellelt kézirat fejezeteinek sorrendjét – instrukciók és az író szándékának ismerete nélkül – a szerkesztők határozták meg, ám egy pillanatig sem érződik, hogy még nem lenne kész; Andrić elbeszélése elementáris, tudása pedig lenyűgöző. Regényeit olvasva készségesen elhisszük, hogy minden úgy volt, ahogy az író állítja, mintha egy szociológiai-néprajzi-történelmi bédekkerrel járnánk be a régvolt Boszniát.
Andrić tudatosságáról, írói attitűdjéről ez a feljegyzés mindent elmond:
“Erős koncentrációval, gazdag tapasztalatával és éber figyelmével olyan prózai kifejezést teremt, melyben nincs sem üresség, sem zsákutca, a stilisztikai bőbeszédűség pedig, ha előfordul, hasznos és szükséges »csomagolása« az értelemdús szavaknak (Thomas Mann olvasása közben).”
Andrić műveiben sincs zsákutca, nincs üresség és nincs szócséplés. Mégsem agyonfegyelmezett, élettelen szövegeket olvashatunk. Amihez szerencsés esetben a fejünkben társulhat egy hang is. Ha Andrić szövegeire gondol, az elfogult recenzens fejében egy sajátságos, halk, bársonyos hang jelenik meg, egy-két oktávval mélyebb, mint az íróé valójában volt, amikor felolvasott.
Mindez a fordítás és a fordító miatt fontos. Andrić magyarul eddig elsősorban Csuka Zoltán közvetítésével ismert, és ő szinte az egész életművét feldolgozta. Hogy ezért-e vagy személyes affinitás miatt – ez tulajdonképpen mindegy is – a kiváló Radics Viktória a Jelek... fordításába kezdett. Most, hogy kötetben is megjelent a szöveg, még nyilvánvalóbbá vált, hogy parádésan oldotta meg a fordítást, az összetett andrići mondatok, a nagyon precíz mondatok magyarul is természetesek, gördülékenyek és olvasmányosak.
Ivo Andrić: Jelek az út mentén, Forum, 2018, 555 oldal, 3000 Ft