Történelmi ferdítésektől és anakronizmusoktól zsúfolt A sivatag istene: Wilbur Smith modern Háry Jánosként mesél fáraókról és a hikszoszokkal folytatott egyiptomi háborúról, keverve korokat és isteneket. A csak poroszkáló ókori road moviet-t nem dobja fel a vér-szerelem-halál általában megbízható kombinációja sem.
Mióta van jelentőségük a tényeknek egy jó történetben? - teszi fel kissé cinikus kérdést új regényében a főhős hangján megszólaló Wilbur Smith. Elviekben igaza van - egy könyvet sem az objektivitás, hanem az elbeszélés módja tesz izgalmassá, élővé. Történelmi témájú regények esetében viszont elvárható lenne minimum hozzávetőleges hitelesség.
Elnagyolt díszletek
A sivatag istene mindkét szempontból alulteljesít: az egyiptomi sorozatot folytató kötet körülbelül annyira izgalmas, mint a Discoveryn játszott dokumentumfilmek jelmezes csatajelenetei, ahol nyolc ember ütközetét veszik fel ugyanannyi kameraállásból.
Másrészt, az ókori Egyiptom és Hellász világa csak elnagyolt díszletként szolgál a főhős és a mellékszereplők kardozós-romantikus történetéhez – nem véletlen, hogy Wilbur Smith előző egyiptomi témájú kötetét, A hetedik tekercset Hollywood is hasznosította.
Töriből egyes
A korábbi egyiptomi regényekből már ismerős Taitát, a kasztrált bölcset teszi főszereplőnek, és szemszögéből mutatja be az időszámításunk előtt 1500-as éveket, a XVII. fáraódinasztia korát. Egyiptom északi részét ekkoriban a nomád hikszoszok (vagy hükszokok) uralták, akik adót szedtek a városoktól, és sakkban tartották a thébai uralkodócsaládot is.
A sivatag istene éppen a változás időszakát jeleníti meg, amikor Kamosze fáraó több nagy hadjáratot indított a hódítók ellen – legyőzni viszont csak utódja, a XVIII. dinasztiába tartozó Jahmszesz tudta őket.
A szerző ettől független nagyvonalúan az általa Mamoszénak nevezett uralkodónak, de még inkább tanácsadójának, Taitának tulajdonítja a végső győzelmet. Wilbur Smith hőse nem csak kiváló hadvezér és stratéga, de zseniális költő, atléta és feltaláló, afféle ókori McGayver, aki mindenhez ért, és erre végtelenül büszke is.
Irritáló nagyképűsége mögött csepp öniróniát sem érezni, amitől karaktere legalább egy kicsit rokonszenvesnek tűnhetne - önimádó, hiú és ugyanakkor szolgalelkű hős, akit furcsa módon az író is menteget, legkegyetlenebb tetteire is a szükségszerűség nevében ad feloldozást - persze, Taita szavait használva.
Az alaphelyzet - a hikszoszok elleni harc- tehát valóságos, Wilbur Smith erre azonban egész történelmi-mitológiai légvárat épít saját következtetésekből: regényében a fáraó pecsétjét viselő Taita sorra nyeri a háborúkat, szövetséget köt Sumér királyával, Nimróddal -nem mellesleg, a megidézett korban már rég nem a sumérok, hanem a hettiták uralkodtak Mezopotámiában.
Kinek a kije?
Wilbur Smith elég lazán kezeli az isteni panteon családi kötelékeit is: Taitát például Innana segíti, aki a történet szerint az egyébként szűz Artemisz istennő és Hüperión isten lánya - főhős pedig Meniotosztól, a harag és erkölcs istenétől származik. A képletben gyakorlatilag minden hibázik. Meniotosz nevű isten nem szerepel a görög mitológiában – csak egy Menoitosz nevű titán-, Artemiszt pedig sokan Inana (vagy, Istár) istennő görög változatának tartják, és nem Hüperión, hanem Zeusz és Léthó nimfa lánya.
Megtévesztő lehet
Mindezzel nem lenne probléma, ha Wilbur Smith fantasyként tálalná kötetét. A sivatag istene viszont félrevezetően történelmi regénynek tűnik, ismert neveket és eseményeket vegyít fikcióval, figyelmeztetés nélkül. A laikus olvasó könnyen ténynek tekintheti a hátteret, ami csak egy B-kategóriás kalandfilm storyboardjának menne el, egy adag pattogatott kukoricával - annak viszont többé-kevésbé megfelel.
A kiszámítható végmenetelű csatajelenetek, a valódi személyiség nélküli szereplők miatt A sivatag istene csak unaloműzésként, hosszú vonat utakon érdemes olvasni, történészeknek pedig végképp nem ajánlott.
Koncz Tamás
