Markovits Rodion (Muhi Sándor grafikája)

Markovits Rodiont sokan irodalmi messiásként , vagy legalábbis cirkuszi látványosságként várták Budapesten, miután Szibériai garnizon című regényének híre futótűzként terjedt Európában, és hisztérikus rajongás követte. Aztán mindenki jól meglepődött.

Persze 1928 előtt is akadt egy-egy világsiker a magyar irodalomban: Molnár Ferenc drámái szép karriert futottak be az országhatáron kívül, sőt utóbb még a Broadwayn, majd Hollywoodban is, és tényleg jó lenne azt hinni, hogy a mágnásfeleséggé emelkedő gépírókisasszony romantikus komédiája, amelyet különféle feldolgozásokban már oly sokan eljátszottak Berky Lilitől Jennifer Lopezig, valóban a korszak népszerű lektűrírója, Szomaházy István fejéből pattant ki eredetileg – talán így is volt.

Ám az, hogy egy egészen rövid, valószínűtlen pillanatig mi diktálhassuk a világdivatot az irodalomban, alighanem csak egyszer fordult elő a történelemben; és ezt nem valamelyik kanonizált remekírónknak köszönhetjük, hanem egy faragatlan, az irodalomért dilettáns tisztelettel rajongó, álhírlapírói és ügyvédi karrierjét szépprózára cserélő műkedvelő nyárspolgárnak Szatmárnémetiből.

Markovits Rodion fő műve, a Szibériai garnizon annyira klasszikus one hit wonder, mint két Macarena együttvéve, ám a Los Del Río halhatatlan slágerével ellentétben az elmúlt nagyjából nyolcvan évben gyakorlatilag teljesen kiesett a köztudatból. A szerző és a regény egyszerre borzongatóan tragikus és zavarba ejtően szórakoztató története ugyanakkor van annyira figyelemreméltó, hogy érdemes legyen felidézni.

Neve eredetileg Jakab

1928 elején egy titokzatos könyv alig egytucatnyi példánya járt kézről kézre a pesti írók, műértők, firkászok és egyéb Kávéházi Konrádok között, de olyan iramban, mint egy olcsó kiadású malac füzetke a piarista kollégiumban.

A Kolozsváron megjelent, gyászos megjelenésű, kétkötetes, első világháborús hadifogolyregényt, a Szibériai garnizont áhítatos nekibuzdulással falta mindenki, a legutolsó slapajtól Kosztolányi Dezsőig, a veterán szerkesztőtől Móricz Zsigmondig. A könyv felrázta és lankadatlan izgalomban tartotta a kissé lendületét vesztett pesti irodalmi életet, és az ember egy jó feketére sem ülhetett be a New Yorkba a nélkül, hogy szóba ne kerüljön a mű. Ami már csak azért is rendkívül szokatlannak bizonyult, mert a szerzőről, néhány kósza hírt leszámítva, jószerivel semmit nem lehetett tudni: a háborúban orosz fogságba került, mint regényének névtelen főhőse; végzettsége szerint ügyvéd, de most a Szatmárnémetiben egy lapnál belső munkatárs; a neve eredetileg Jakab, és alighanem a Bűn és bűnhődés népszerű elmebetege (Rogyion Romanovics Raszkolnyikov) után lett Rodion; nős, két fia van.

A történetben pedig itt jön az első (de nem az utolsó) bohózatba illő fordulat. Miközben a magyar irodalom fároszai, véleményvezérei és szekértolói egymást túllicitálva méltatták a Garnizont, egy nap a Keleti pályaudvarra érkezett egy vidékies eleganciával öltözködő, amúgy jelentéktelen külsejű, joviális, középkorú úr a Partiumból, azzal a szilárd elhatározással, hogy kiadót keressen a regényének.

Annak a regénynek, ami egyébként Erdélyben olyan elsöprő sikert aratott, hogy a kétezer kötetéből nagyjából ezernyolcszáz porosodott még mindig valami rendkívül szomorú és nyomasztó kolozsvári pincében. De hiába talpalt három keserves napig Markovits Rodion, mindenhol falakba ütközött. A tekintélyes, ám úgy fest, kevéssé trendérzékeny pesti könyvkiadóktól még csak udvarias, de semmitmondó ígéretekre sem futotta. Így történhetett meg az, hogy az író, akit hónapok óta álló ovációval ünnepelt a fővárosi szellemi elit, és aki napokig ágrólszakadt utazóügynökként szerencsétlenkedett Budapesten, végül megunta az egészet, és dühösen hazavonatozott.

Hisztérikus siker, nemzetközi diadalút

És itt akár szomorú véget is érhetett volna a történet, de szerencsére nem így történt: Markovits ugyanis még régebben küldött egy tiszteletpéldányt báró Hatvany Lajosnak, Ady felfedezőjének, a Nyugat alapítójának, a nagy mecénásnak és irodalombarátnak, aki éppen kényszerű párizsi emigrációjának utolsó hónapjait töltötte. Hatvany, bár korábban állítólag olvasatlanul hajította a papírkosárba a regényt, amit aztán a mit sem sejtő szobalány halászott ki a szemétből, és pakolt be pedánsan a báró úr bőröndjébe (ennyi regényes fordulat azért már nekünk is túl sok), végül mégiscsak átrágta magát a Garnizonon, és olyan forró lelkesedéssel karolta fel annak ügyét, hogy amikor hazaérkezése után letartóztatták, akkor is csak ezzel foglalatoskodott.

A rendkívül befolyásos és nagy tekintélyű Hatvany ebben a felfokozott állapotában sürgönyöket írt, szervezkedett, Új név a magyar irodalomban címmel cikket írt friss pártfogoltjáról, majd szabadkőműves lendülettel gyorsan németre fordította a regényt. A Garnizon pedig végre megjelenhetett, és ezzel megkezdődött a mű rövid, ám páratlan diadalútja.

A könyv fogadtatása egészen hisztérikus volt mind a kritika, mind a nagyközönség részéről: akármennyit is nyomtak belőle, azt rögvest elkapkodták; pár hét alatt gyakorlatilag minden kultúrnyelvre lefordították, és a patinás londoni Daily Mail, első ízben a nyomtatott sajtó történetében, folytatásokban közölte a könyvet; a hadifogolyregény pedig hamar komoly irodalmi világdivattá, világjelenséggé nőtte ki magát. Abban az évben aligha volt forróbb téma a Szibériai garnizonnál.

A messiást várták, egy bunkót kaptak

Hamarosan a győzelmes Markovits is bevonult Pestre, felesége, Pheiffer Erzsébet, Böske oldalán. A fővárosi írástudók és a köröttük lebzselő kibicek részint úgy várták, mint a messiást, részint pedig úgy, mint valami különleges cirkuszi produkciót. Az őszes-pocakos, jóindulatúan mosolygó, a klasszikus vidéki kisértelmiségi archetípusát megtestesítő írót aztán a művészvilág olyan ünnepélyesen vitte egyik kávéházból a másikba, egyik irodalmi estről a következő felolvasásra és társasági eseményre, mint körmeneten az oltáriszentséget. Mindenki egy dologra volt kíváncsi: mit mond majd a Nagy Író?

Hamarosan kiderült azonban, hogy Markovitsnál kevés alkalmatlanabb ember van a Nagy Író hálás szerepére. Ugyanis társaságbéli megnyilvánulásai kivétel nélkül katasztrofálisnak bizonyultak; maga volt a két lábon járó szociális Trianon. Úgy tűnt, nincs véleménye semmiről: ha művészetről, politikáról kérdezték, vagy kitért a válasz elől, vagy pedig elmesélte ugyanazt az együgyű zsidóviccet hatodszorra is. A máskülönben elkötelezett leninista-antikapitalista író kizárólag saját regényének sikeréről értekezett folyvást, rendkívül nagy örömmel és közlésvággyal beszélt a folyamatosan ömlő fontról, márkáról, svájci frankról, az újabb és újabb kiadásokról és fordításokról, komoly megrázkódtatást okozva ezzel a néhány nyomorúságos pengőért az üres feketekávé meg a tojásrántotta társaságában novellákat író pályatársainak.

Dilettáns menedzserszemléletére máskülönben igen jellemző módon a Szibéria garnizont rendszerint portékának nevezte. Hívei lassan kiábrándultak belőle.

A 20. században mindenkinek elment az esze

Egy nap aztán azzal búcsúzott, hogy „lenéz Szatmárra”, és soha többé nem jött vissza. Világhírű bestselleríróhoz méltó nagyszabású visszatérést tervezett, de az oly nagyon és oly régóta áhított otthoni siker elmaradt. Szatmárnémeti nem volt hajlandó tudomást venni az egykori szerkesztő úr világverő dicsőségéről, és makacs, fagyos közönnyel fogadta Markovitsot, aki ezt alighanem soha nem tudta kiheverni. Más elfoglaltságot keresett tehát magának: a népszerű színre színhez vagy az itt a piros, hol a piroshoz hasonlóan rendkívüli szellemi felkészültséget és koncentrációt igénylő, nasi-vasi néven ismeretes kártyajáték rabja lett. Ez a vásári játék olyan mérhetetlenül ostoba, hogy többnyire „telt brézlis parasztgazdák” kifosztására szolgált, és Markovits pár hónap alatt el is vesztette rajta minden vagyonát, a fontot, a márkát és frankot, a művelt pesti közönség nem kis kárörömével kísérve.

Az sem sokat segített a helyzeten, hogy a Garnizon időközben megjelent folytatása, az Aranyvonat már nem aratott osztatlan sikert, Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című műve, ami ugyancsak a háborús regények divathullámán érkezett, egyszerűen elsöpörte a szatmári ügyvéd kérészéletű sikerkönyvét. Markovits később még írt egy különösebb visszhang nélkül elsüllyedt regényt Sánta farsang címmel, majd Temesvárra tette át a székhelyét, és újra az újságírással foglalkozott, a második világháború alatt pedig kisebb-nagyobb előlegeket vett fel művészetpártolóktól és különféle kétes, félvilági figuráktól egy soha el nem készülő könyvre.

1948-ban halt meg, hatvanegynéhány évesen.

Hogy Markovits Rodion egy félrecsúszott tehetség, egy beváltatlan ígéret volt-e, akiből egyszer lehetett volna igazán nagy művész, vagy afféle klasszikus, egykötetes író, netán csak egy furcsa irodalmi kuriózum, azt nem könnyű kibogozni. Az viszont tény, hogy volt pár hónap, amikor egy falusi zsidó kereskedő fia, egy volt hadifogoly, a Vörös Hadsereg egykori tagja, az irodalom bűvöletében élő romániai magyar ügyvéd számított az első számú irodalmi szenzációnak, ami jól mutatja, hogy a 20. században tényleg mindenkinek elment az esze.

A kollektív riportregény. A Szibériai garnizon kritikája

Noha a kortársak által is méltányolt átütő ereje alighanem jobbára csak az újdonságértékéből fakadhatott, a Szibéria garnizon azért egyáltalán nem valami vacak fércmű.

A részben Markovits saját élményei, részben pedig más hadifoglyok beszámolói alapján megírt (innen a kissé a szokatlan „kollektív riportregény” alcím) nagyszabású regény finom akasztófahumora a Svejket idézi, a háborúnál is fenyegetőbbnek és kilátástalanabbnak tűnő polgári hétköznapok csendes drámája pedig talán Kosztolányit, a szöveg meg többnyire – és igazi sikerregényhez méltóan – lendületesen és könnyedén csúszik.

A könyv nagyjából első negyedében Markovits szokatlanul erőteljesen rúgja be az ajtót: a közelgő háború lázában égő Budapest és a fiatal jogász főhős ezzel párhuzamosan, illetve ettől teljesen függetlenül futó álláskeresési kálváriája talán a mű legmegrázóbb szakasza, majd gyakorlatilag minden átmenet nélkül drámain megváltozik a hangvétel, és a kiképzés, illetve a front tragikusan abszurd eseményei már-már egy afféle háborús komédia lehetőségét vetítik előre, a végeláthatatlan szibériai vonatozás alatt romantikusan ködlő orosz táj nosztalgikus lírája pedig egészen megkapó. Aztán a könyv legnagyobb részét kitevő fogolytáborban szépen-lassan véget ér ez a kimerítő stilisztikai hullámvasutazás, majd többnyire deprimáló, fárasztó és nemritkán teljesen funkciótlan jelenetek követik egymást, apró, bár látványos felvillanásokkal tagolva.

Markovits, noha egészen jelentéktelennek tűnő apróságokat is képes megrendítő erővel, de minden ponyvás harsányság nélkül ábrázolni, sajnos gyakran hajlamos elveszni ezekben az apró részletekben, és ilyenkor zavaróan fókuszálatlanná válik a regény. Így aztán a Garnizon sokszor minden átmenet nélkül, hosszú oldalakon keresztül vonszolódik kínkeservesen, ami ugyan szép metaforája a fogolytáborok nyomasztó mindennapjainak, ám az biztos, hogy az olvasmányélménynek ez vajmi keveset használ. Aztán az is előfordul, hogy a kollektív riportregény tényleg annyira kollektívvé válik, hogy a többé-kevésbé tisztességén felépített és rokonszenves főhős egyszerűen úgy eltűnik, mintha ott sem lett volna, a helyét pedig átveszik különféle, pár egyszerű vonallal felrajzolt pálcikaemberek, akik annyira összefolynak, hogy muszáj rendre visszakeresni, hogy most akkor melyik a daliás huszártiszt, a kommunista néptanító vagy a zsidó.

A Szibériai garnizont elfeledett klasszikusnak tehát túlzás lenne nevezni, ám a könyv, az összes nyilvánvaló hibája ellenére azért bátran ajánlható mindenkinek, akit érdekel a korszak, és nem érzi szentségtörésnek, ha pár fejezetet olvasatlanul pörget át.

Az író és a mű történetét Kellér Andor írta meg Tökász című kisregényében.

Szabó Sz. Csaba