A nagy magyar író, Móricz Zsigmond szerelemmel és apai érzésekkel vegyes kapcsolata Littkey Erzsébettel kétségkívül izgalmas témát szolgáltathat egy regényhez. Móricz Zsigmond viszonya azonban csak ürügy: hiába igyekszik a borító és a szöveg (előbbi egyértelműbben, utóbbi kevésbé hűen) az íróóriás életéhez kötni Barna Dávid első regényét, a törekvés a regény szempontjából kifejezetten károsnak bizonyul. A szövegben egyetlen ponton válik nyilvánvalóvá, hogy a minden szempontból jóétvágyú úr esetleg Móricz volna. Az Egy magyar regény azonban ezzel az egyértelműsítéssel többet veszít, mint nyer.
A Móricz-imitálás több szinten is érződik az Egy magyar regény-ben: a történet szintjén (a cselekmény átfedései az író naplóival) és az elbeszélés módján (a realista-naturalista ábrázolásmóddal, az ösztönök – például a szexuális vágy vagy a vizelési inger – hangsúlyozásával, a metaforikus utalásokkal). Az elbeszélő családtörténete is összefonódik a nagy íróéval: két évvel Móricz halála után, 1944. december 20-án az örökbefogadott szerető kiment egy kisfiút a gettóból, ez a kisfiú lesz az elbeszélő édesapja.
A regény az elbeszélő sorsszerűen kapott apai nagyszüleinek történetét meséli el – egy fejezetét egy megíratlan családregénynek. A soha nem ismert nagyszülők – Móricz Zsigmond és Littkey Erzsébet – közös életét személyes megjegyzésekkel, írói fantáziával egészíti ki, írja át. Ezt a fiktív családtörténetet szakítják meg az elbeszélő jelenének rövid, váratlan felvillanásai. Míg a nagyszülők múltja hol lassabban, hol nagyobb ugrásokkal, de megállíthatatlanul hömpölyög 1936-tól 1970-ig, ezek a gyors, idegen képek kizökkentik, felrázzák az olvasót. Mintha az elbeszélő azt akarná megakadályozni, hogy el lehessen merülni az ősök meséjében. A cselekménytől idegen pontok a szöveg és a szedés szintjén is kiszámíthatatlanul tűnnek fel – hol lazán kapcsolódva, hol teljesen improvizatívan, de mindenképpen zavarosan. Ahhoz ugyanis, hogy funkciójuk legyen és hozzáadjanak valamit a regényhez, szervesebben vagy legalább rendszerszerűbben kellene, hogy felbukkanjanak. Így viszont jóformán értelmezhetetlenül törik meg a nagyszülők történetét.
Az elbeszélő zsidósága – hasonlóan a jelen mozzanatainak felbukkanásához – lazán, inkább csak érzékletesen kapcsolódik az egészhez. A történetet erőszakosan megszakító betoldások, kitérések a zsidóság, vagyis az elsősorban a báty iránti ragaszkodás miatt vállalt identitás felől lehetnek fontosak. A családi kapcsolatok identitásalakító ereje szempontjából a regény felépítése hatásosan adhatná vissza a vegyes örökségből fakadó feszültséget, de hogy ez valóban működjön, nem elegek az itt-ott betoldott, a cselekménytől idegen sorok.
Barna Dávid első regényén érződik a saját hang keresése: ígéretes ötletek, jól elkapott hangulatok, szépen kibontott részek, pontos elhallgatások találhatóak az Egy magyar regény-ben, de néhány közülük meg-megdöccen. A Móricz-imitáció többször elfojtja a lelki folyamatokat ábrázoló, szentimentálisabb, látomásokkal, álomszerű részekkel dolgozó egyéni hangot. Egy-egy szöveghelynél pedig szinte szaga van annak az írói akarásnak, hogy egy szép, nehéz gondolat szülessen, de az olvasónak csak egy zavaros képet kell kibogoznia vagy egyszerűen csak átugrania. Például ezt: „(…) hadd élvezze legalább ő az aktust, igya csak föl bűntudatának az önsajnálat ásványaival telített cseppjeit a szomjas föld, mint egy iszonyú, mozdulatlan állat.”
Móricz alakja mellett egyszerűen nem maradt már hely a kisregényben, vagy erő az elbeszélőben ahhoz, hogy egy elsőkönyves szerző megmutathassa saját hangját. Az íróóriás életútjának és a prózájának játékra hívása egy nagy kortárs író számára is komoly kihívást jelentene, és bár Barna Dávid kétségkívül bátran nyúlt ehhez a hagyományhoz, az Egy magyar regény-be mégis kevesebb Móricz Zsigmond, több Barna Dávid kellett volna.
Barna Dávid: Egy magyar regény, Libri, 2011, 176 oldal, 1990 forint
