Fotók: Hajdú D. András [origo]

Linn Ullmann ötödik regényében gyászról és túlélésről, egy bomladozó házasságról, sérült gyerekekről és egy bűntényről mesél. Ingmar Bergman és Liv Ullmann lánya irányításmániásnak tartja magát, a televíziós szenny rajongója és átemelt egy karaktert új könyvébe a Wire című sorozatból. Az írónő a Szemem fénye magyar megjelenése alkalmából érkezett Budapestre, kedd este nyilvános könyvbemutatón vett részt a Toldi moziban, mi másnap ültünk le vele négyszemközt: a televíziózás és az alkohol kapcsolatáról, Jonathan Franzenről és az elcseszett emberekről, sorozatokról, egy egzisztenciális problémákkal küzdő kutyáról, valamint arról beszélgettünk, hogy miért szeretik a nézők az erőszakos Tony Sopranót.

Azt mondta a bemutatón, hogy a Szemem fénye az eddigi legszemélyesebb regénye. A könyvben szereplő író karaktere hangsúlyozhatja ezt, de ezen kívül miért pont ez a regénye áll önhöz a legközelebb?

A könyvben szereplő író figurája kicsit tényleg olyan mint én, de összességében nem ugyanolyan. Jon már csak azért sem lehetek, mert ő egy férfi, én meg egy nő vagyok, és nincsenek például szeretőim, akiknek titokban sms-eket küldözgetek. Viszont szórakoztató volt megformálni ezt a hűtlen alakot, aki teljesen különbözik a nőktől, akiket mindig valami hátsó gondolattal figyel. Érdekes volt Jon sorsát alakítani, ahogy megteremti a saját világát, és mindennel foglalkozik, csak éppen az írással nem.

A Szemem fénye azért személyes könyv, mert olyan dolgokról írok benne, amelyektől félek, és amelyektől próbálom magam távol tartani. Ez egy történet kettős életekről, fájó emlékekről és hazugságról. Hazugságról mindig írok, de a valós életben még a gondolata is rémisztő annak, hogy azt hisszük, jól ismerünk egy embert, majd kiderül, hogy semmi sem igaz abból, amit gondoltunk róla. Olyan dolgokat akartam megvizsgálni, amelyek megrémítenek és sebezhetővé tesznek - ez teszi személyessé a könyvet.

A könyvben Jon évek óta húzódó írói válsággal küzd, és az egyik módja, hogy ne gondoljon a munkára, az a kutyasétáltatás. A tegnapi bemutatón elmondta, hogy nagyon fegyelmezetten ír, és oda kell figyelnie arra, hogy munka közben még véletlenül se vigye sétáltatni a kutyáját. 

A könyvben szereplő kutya tényleg hasonlít az én kutyámra. Szerencsére nem úgy, ahogy a könyv második felében betegen látjuk, de például ahogy Jon sétálni viszi Leopoldot, az teljesen olyan, mint ahogy én csinálom a kutyámmal ugyanezt.  Nem vagyok mestere a kutyasétáltatásnak, és ezt ő is érzi. Nagyon szeretjük egymást, de mindketten össze vagyunk zavarodva, ő azért, mert nem tudja pontosan, mit jelent kutyának lenni, én meg azért, mert nem tudom pontosan, mit jelent kutyatulajdonosnak lenni.

Azt hiszem, Charlie, a kutyám tényleg szeretné tudni, hogy ő kicsoda. Ő egy kutya komoly egzisztenciális problémákkal. Voltak korábban is kutyáim, de náluk nem éreztem ezt. Ez a kutya, ha adok neki egy kis kolbászt, akkor nem tudja, hogy miért kapta, és hogy mihez kezdjen vele. Ez azért mégiscsak fura egy kutyától. Teli van szomorúsággal annak ellenére, hogy nagyon szeretjük. Amíg ezt a könyvet írtam, sokszor olvastam ki  tekintetéből, hogy “te is tudod, hogy sose fogod befejezni ezt a regényt, én sose fogom megérteni, hogy milyen kutyának lenni, és te sose fogod megérteni, hogy milyen írónak lenni”.

New York-i tanulmányai során döntően az irodalom  dekonstruktivista szemléletével találkozott, mégis elsősorban történetírónak tartja magát. 

Én úgy látom, a történet a karakterekből bontakozik ki, de talán ami még ennél is fontosabb, és előrébb való, mint akár a történet vagy a karakterek, az a kompozíció, az írás hangja.
A kedvenc regényeimről például nem is tudom elmondani pontosan, hogy miről szólnak, nem tudom felidézni a szereplők neveit, de azt tudom, hogy milyen volt a könyv hangja, ahogy hozzám szólt. A tónus a kompozíció eredménye, és ez előbbre való a technikai részleteknél, a cselekménynél és a karaktereknél. Ez a regény éltető ereje. Amikor egy regényt kezdek írni sokszor nem is igazán tudom, mit fogok írni, olyankor mindig valami olyan zenét hallgatok, ami elvezet oda, ahova ki akarok lyukadni.

Amit a kedvenc regényeiről mondott, hasonló ahhoz, amikor a tévésorozatoknál a néző nem emlékszik már a karakterek neveire vagy a cselekmény részleteire, de azt az állapotot, amiben az adott sorozatot nézte, könnyen fel tudja idézni.

Pontosan így van, és jó is, hogy a sorozatokat említette, mert sokszor azokból is meríteni tudok. Ismeri például a Wire (Drót) című sorozatot? Szerepel benne egy Snoop nevű karakter. Kicsi, fiatal lány, aki annak ellenére érzéseket tud ébreszteni az emberben, hogy trágár, erőszakos, és embereket öl. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ezt az agresszív, de ugyanakkor sebezhető karaktert kiemelném Baltimore utcáiról és beleraknám a norvég társadalomba. A Szemem fényében Alma figurája így született meg, aki szintén erőszakos, bár ő csak levágja a tanárnője haját, ami nem olyan szörnyű dolog, de közben mégis egy állomása annak, ahogy egy sérült lány önmagát keresi.

De visszatérve a zenére, most is dolgozom egy könyvön, és ehhez történetesen a New Orleans-i temetések zeneisége ad ihletet, és nemcsak a Treme miatt hallgatok ilyesmit (a Katrina-hurrikán utáni New Orleanst bemutató sorozat ugyanúgy David Simon munkája, mint a Wire, itt írtunk róla bővebben). Ezek a zenék egyszerre furcsa, örömteli és sötét ünneplése az életnek és a halálnak, én pedig most valami ilyesmi hangulatot szeretnék elérni. Persze a könyvemnek semmi köze nem lesz New Orleanshoz, de mégis ott találtam meg az inspirációt.

Úgy érzem, mintha mindegyik könyvemhez külön fimzene is készült volna. Az első alatt (Mielőtt elalszol) egyértelműen Gershwin szól, a Kegyelemben Schumann a háttér, a Szemem fényében pedig Purcell és Dryden operája, az Artúr király. Ebben van egy dal (a Cold Songot ebben a videóban Klaus Nomi adja elő), ami egy halott feltámasztásáról szól, és ennek a sötét, hideg hangulatát kíséreltem megjeleníteni a könyvben. Ezért is lett a könyv angol címe The Cold Song, hiszen az eredeti címet (ami norvégről angolra fordítva szó szerint az, hogy precious) már nagyon sokszor használták az angol irodalomban, és ugye a Gyűrűk ura miatt sem lett volna szerencsés. (Gollam angolul "precious"-nek, magyarul "drágaság"-nak nevezi a gyűrűt.)

A Szemem fénye úgy indul, mint egy krimi, három kisfiú rögtön a könyv elején talál egy elásott holttestet. Más könyveiben is él a krimi eszközeivel, pedig enélkül is teli vannak feszültséggel a történetei.

Én nem így gondolok erre, sokkal inkább szeretek játszani a különböző műfajokkal. Krimivel, családi drámával, egyebekkel. A krimit is szívesen használom, de azt hiszem, sose fogok klasszikus krimit írni, a Szemem fényében csak egyszerűen megtetszett az ötlet a nyomtalanul eltűnt lányról és az őt megtaláló fiúkról. A könyveimben persze sok az erőszak, de ez nem kizárólag vérontást jelent, hanem az erőszak és a bűn csendesebb formáit is, mint például az árulás vagy hűtlenség.

Akkor nem mondhatjuk, hogy a népszerű skandináv krimi hatása tükröződik ezekben a jelenetekben.

Nem, és azt hiszem, ön is azért utal erre, mert Európa más részein nagyon egyként látják az irodalmunkat. Persze van a skandináv krimi, sok jó és sok kevésbé jó szerzővel, akik mégis egy tömbként keringenek a nagyvilágban, és vagyunk mi, többiek, akik nagyon különbözőek vagyunk. Norvégiában ott van például az általam nagyon tisztelt Per Petterson, akit nagyon szeretek olvasni, de nem érzem, hogy a stílusunk hasonlítana egymásra, vagy ott van Erlend Loe, aki megint más tészta. Van krimi a könyveimben, igen, de van bennük családi dráma is, régi népmesék, amiket még a nagymamám olvasott nekem kiskoromban, vagy olyan ősi mítoszok nyomai, amelyek sok mindent elmondanak rólunk, hogy mik is vagyunk, honnan is jöttünk. De mondhatnám akár Philip Roth nevét is, aki az egyik kedvenc íróm, és biztos máshogy írnék, ha nem olvastam volna.

Mit gondolt, amikor Roth bejelentette, hogy abbahagyja az írást?

Szomorú volt, hogy ezt egy kevésbé ismert francia lapban, szinte feltűnés nélkül tette, ugyanakkor azt gondolom, hogy nagyon magas szinten hagyta abba, az utolsó, vékony kötetei szépek és különlegesek voltak. Elolvastam az összes könyvét, mindent rendben talált, és milyen csodálatos, hogy majdnem nyolcvanévesen azt tudja mondani, hogy elég volt, befejeztem. Miután bejelentette ezt, nagyon sok Roth-interjút elolvastam és a Paris Review-ban mondta azt, hogy két dolog fontos: a karakterek és a kínos helyzet (“character and the predicament”). A helyzet az, hogy számomra is ez a kettő a legfontosabb. A karakterek és egy kínos helyzet, egy konfliktus, egy nehézség, bármi, ami nem úgy működik, ahogy kéne. Hiába akarnak mindent irányítani, ez nem sikerül, és megtöri őket. Én ezt igazán tudom, mert eléggé irányításmániás vagyok. Sokszor kérdezik tőlem, hogy miért nem írok kevésbé szomorú könyveket, vagy hogy a szereplőim miért nem tudják kezelni az életüket. Hát ezért. De lehet, hogy szép, sikeres és gazdag emberekről kéne írnom, akik sosem hibáznak. Pedig ez csak művészet, gondoljon Tony Sopranóra (a Maffiózók című sorozat főszereplője), aki egy teljesen kész, erőszakos pali, mégis bírjuk.

Érdekes, hogy a Drótot és a Maffiózókat említi, mert egy helyen olvastam, hogy vonzódik a trash televíziózáshoz is.

Te jó ég, hol mondtam ilyet? Magyarul olvasta?

Nem.

Az az igazság, hogy tényleg van bennem ilyen irányú bűnös élvezet, de ez szigorúan a tévére vonatkozik, mert például a hasonló irodalmat nem bírom egyáltalán. A szürke ötven árnyalatáról például annyian beszéltek, hogy végül én is megvettem, de egy oldalnál tovább nem bírtam olvasni. Szóval a trash műsorokat kis adagokban fogyasztva valóban élvezem, de csak kis adagokban, ahogy a keményebb alkoholt is, mert különben nagyon megárt.

Miket néz, reality show-kat?

Jaj nem, azok untatnak, inkább szappanopera-szerű dolgokat, de igazából ez egy régebbi korszakomra volt a jellemző, mert mostanában annyi sok jó sorozat van, hogy nincs időm szennyet nézni. Kiváló amerikai sorozatok vannak, a kedvenceim a Drót, a Maffiózók, Az elnök emberei, vagy a Good Wife, ami nem annyira jó a mostani évadban, de amikor megjelenik benne a politikai szatíra, azt nagyon szeretem. És persze nézek olyan sorozatokat is, mint a dán Borgen vagy a Forbrydelsen, amelynek az eredeti verzióját jobban szeretem, mint amerikai adaptációját, a Killinget. Amit mindenképpen el kell kezdenem követni, az a Breaking Bad, mert már annyian mondják, hogy mennyire zseniális, és már a fiam is rámripakodott, hogy szedjem össze magam.

Magyarul épp a napokban jelenik meg Javítások című regény. Mit gondol Jonathan Franzenről?

Most jelenik meg a Javítások?

Igen, a Szabadság idén tavasszal jelent meg, és most követi a Javítások. (Ullmann visszakérdésére a magyarázat, hogy a Javítások eredetileg már 2001-ben megjelent.)

Szerintem a Javítások csodálatos könyv, jobban tetszett, mint a Szabadság. Persze abban is találtam nagyszerű dolgokat, például a női főszereplő ábrázolását vagy azt a jelenetet, amikor a fiú az egyetemi campuson szembesül 9/11 eseményeivel, és nagyon eltalált fejezetcímnek érzem azt, hogy Mistakes Were Made (ez egyszerre utal a családi problémákra és az amerikai kormány hagyományos felelősséghárító szófordulatára), de például a madaras részek egyáltalán nem érdekeltek. Franzen nagyszerű portrékat rajzol elcseszett emberekről, egyszerre vicces és szomorú hangon. Nagyon szeretem, ahogy ő ír, még az esszéit és az önéletrajzi könyvét is, aminek pedig nincs akkora rajongótábora.

Linn Ullmann éveken keresztül irodalmi kritikusként és újságíróként volt ismert, első regénye 1998-ban jelent meg. Könyveit több tucat nyelvre lefordították, a Scolar Kiadó gondozásában magyarul is olvasható az összes. Ullmann 2006-ban már járt Magyarországon, akkor a Kegyelem apropóján (az akkor készült interjúnkat itt olvashatjátok).