Az elmúlt tíz évben az amerikaiak feszülten várták a nagy 9/11-es regényt, amely leírja, milyen volt megélni az addig csak hazafias katasztrófafilmekből ismert élményt, hogy társadalmukat náluk hatalmasabb veszély fenyegeti. Az igényt maguk a „nagy kortárs író” címkével ellátott szerzők is nyomasztónak érezhették, mivel pár év elteltével szinte valamennyien megpróbálkoztak írni 9/11-ről különböző nézőpontokból. A nagy halak: Don DeLillo, Ian McEwan, John Updike, Martin Amis, az állandóan Bret Easton Ellishez hasonlított Jay McInerney csak úgy, mint a divatos fiatal szerzőnek számító Jonathan Safran Foer. És rajtuk kívül még nagyon sokan: állítólag 164 olyan regény született, amely a terrortámadásokkal foglalkozik. (Az egyetlen, aki nem kísértett meg a terrortámadás, az Thomas Pynchon volt.) Nyilván egy regénynek sosem tesz jót, ha társadalmi nyomás alatt születik, így cseppet sem lehet csodálkozni, hogy a kritikusok még mindig a fejüket csóválják. A megszületett regények azonban így is nagyon tanulságosak.

Végy egy családot (vagy többet), lehetőleg működésképtelen, frusztrált családtagokkal és barátokkal, időzített bombához hasonlítható konfliktusokkal, és ereszd be őket a tornyok közé, meglátjuk, mi történik. Sok szeptember 11-vel foglalkozó regény ezt az alapsémát követi, mások kisebbségi nézőpontot alkalmazva próbálnak új szempontokat megmutatni. Ami érdekes a könyvekben, hogy szinte mindegyik azt sugallja, hogy hiába tapasztalták meg az amerikaiak az összeborulás közösségi élményét, az minden esetben illuzórikusnak bizonyul. Igaziból nem változott semmi.

Jay McInerney: A jó élet, Európa

A jó élet az egyik legsikerültebb regény szeptember 11-ről. Van két manhattani család, Callowayék és McGavockék. Callowayék házassága ideálisnak tűnik, csak a szülők nem szexelnek, a gyerekek lombikbébik. A másik házaspár messziről sem látszik boldognak, az elkényeztetett feleség csak a divattal törődik, csalja a férjét, elhanyagolja kamaszlányát, ez utóbbi elkezd drogozni. A férj kiégett bankár, aki otthagyta a melóját, és most múzeumokba jár nézelődni. Beüt a terrortámadás, a romok alól kikóválygó exbankár a meddő feleségbe ütközik a kihalt New York-i utcán, az önkéntes munka során össze is jönnek. Agyonfrusztrált életükbe jótékonyan robban be a két eltérített repülő.

Nagyon érdekes, ahogy McInerney bemutatja, hogy hozta össze a New York-iakat a tragédia. Önzetlen verőemberek készítenek szendvicseket a romokat takarító és túlélőket kereső tűzoltóknak, sznob szomszédok borulnak egymás nyakába. Olyan, híradóban ritkán hallott részleteket is megtudunk, mint hogy Manhattan napokig büdös volt előbb a halottaktól, aztán az égő azbeszttől, és hogy csak személyivel lehetett közlekedni a félsziget alsó részén.

Sokatmondó viszont, hogy az író teljesen kihagyja szeptember 11-e leírását, valószínűleg, mert hitelesen elmondhatatlannak gondolja. Egyik nap szeptember 10-e, hétfő este van, undok jótékonysági est, a másik nap pedig szeptember 12-e, szerda, egy hamuval beszórt ember közeledik a járdán. Hepiend nincs. Az ikertornyok leomlása olyan, mint egy kis teljesítményű katalizátor: ugyan segít beindítani az eseményeket, de ahhoz, hogy megváltoztassa őket, nincs elég ereje.

Claire Messud: The Emperor’s Children

Magyarul nem jelent meg, pedig pár éve nagy felhajtás volt a tengerentúlon a könyv körül, az eladási listák élére jutott, és Noah Baumbach akart filmet rendezni belőle Keira Knightleyval a főszerepben (ugyanakkor sokan túlértékeltnek gondolták a regényt). A cselekmény nagy része A jó élettel szemben 2001. szeptember 11-e előtt játszódik, de ugyanúgy szerencsés és befolyásos amerikaiakat ismerünk meg, annyi különbséggel, hogy házassági drámák helyett elkényeztetett fiatal harmincasok problémáival találkozunk. Mindenkinek viszonya van mindenkivel, mindenki elégedetlen, és sajnálja magát.

Egy furcsa generáció életfelfogását látjuk 2001 prizmáján keresztül. Bonyolódó életüket a terrortámadások akasztják meg a regény végén, de itt sem változik semmi különös. Csak egy idealista huszonéves srác használja ki a zűrzavart a szökésre, és egy középkorú asszony vágatja le a haját az események hatására.

Az írónő nem kerüli ki szeptember 11-e leírását. Jellemző, hogy éppen egy félrelépés utáni reggelen látja meg az egyik főszereplő férfi az ablakban a füstöt, hogy aztán félig a tévében, félig az ablakból kövessék az eseményeket.

Don DeLillo: Falling Man

Ez sem jelent meg magyarul, és az előző két regényhez hasonló sémát követ: gazdag kiváltságos emberek kénytelenek a sokk hatására egy pillanatra szembenézni üres életükkel. A főszereplő egy 39 éves ügyvéd, aki a Világkereskedelmi Központ tetején dolgozik 2001. szeptember 11-én is. Ki tud menekülni az épületből – a regény nem igazán tud magyarázatot adni arra, hogyan -, és mint akit meghipnotizáltak, kábán hazamegy a feleségéhez, noha ők már külön élnek. Összejönnek újra, de ez nem akadályozza meg a pasit, hogy összekavarodjon kis időre azzal a nővel is, akinek a táskáját véletlenül elhozta a toronyból menekülés közben. A férfi kisvártatva elhagyja a feleségét, és profi pókerjátékos lesz Floridában.

Don DeLillo érzékletesen leírja az apokaliptikus világot, amely a tornyok ledőlését követte: „többé már nem utca volt, hanem a hulló hamu éjközeli világa”. A könyvben az az érdekes, hogy egy-egy fejezet erejéig az egyik terrorista nézőpontját ismerjük meg, aki a regény végére jut el a toronyig – ez a könyv legérdekesebb része. (A könyvet egyébként sokan nehézkesnek és túlírtnak tartják.)

Martin Amis: Muhammad Atta utolsó napjai, in: A második gép, Európa

A brit író rövid novellája egy különleges embert választ főhőséül: azt az egyiptomi fiatal építészt, aki az egyik repülőgépet 2001. szeptember 11-én a Világkereskedelmi Központ északi tornyába vezette. A Wikipedián is közzétett igazolványképről egy ellenszenves, boldogtalan és csúnya férfi néz ránk. A hatóságok kiderítették, hogy Hamburgban tanult építészetet, és Afganisztánban kapott terroristakiképzést. Ehhez az archoz, ezekhez az életrajzi adatokhoz talált ki személyiséget Amis.

Fontos mondat hangzik el a novellában: „Muhammad Atta nem volt vallásos; még csak a politika sem érdekelte különösképpen. Csak azért állt be a harcosok közé, mert a dzsihád volt a legkarizmatikusabb eszme a generációjában. A kegyetlenséget egyetlen szóban összehozni a becsületességgel - ezzel semmi nem tud versenyre kelni.” (A novella magyarul A második gép című esszékötetben jelent meg magyarul, amelyről itt írtunk.)

John Updike: A terrorista, Európa

Valamiért a kritika nagyon fanyalgott A terroristá-n, pedig egyáltalán nem volt rossz regény, talán csak a zsidó nevelési tanácsadó szerepeltetése volt szerencsétlen húzás. (Tényleg túlzás, amikor a hihetetlen végkifejletben az öregedő zsidó antihős tűnik fel Messiásként.)

Viszont belelátunk egy kamasz arab-amerikai (ahogy az arab gyökerű amerikaiakat az afroamerikaiak mintájára hívja a politikailag korrekt angol) motivációiba, amelyek kiábrándult dühét és amerikaiakkal szemben táplált ellenszenvét táplálják. Haragszik Amerikára Izrael miatt, haragszik, mert mindenki felszínes baromságokkal van elfoglalva, haragszik, mert az emberek bele vannak kábulva a „megvásárolható dolgok imádatá”-ba, mert „azt gondolják, hogy a világi dolgok felhalmozásában és a televízió züllesztő szórakoztatásában rejlik a biztonság”. Haragszik az emberekre enerváltságuk miatt, anyjára léhasága miatt. És persze gyermekkorában lelécelt egyiptomi apját próbálja megtalálni hirtelen fellelt iszlamizmusában. Lázadni és kötődni akar – Martin Amis fent idézett tömör gondolata a karizmatikus eszme igényéről Updike-nál a srác személyiségében bomlik ki.

A regény pár évvel 2001 után játszódik, amikor a fiút megpróbálják rávenni, hogy a Világkereskedelmi Központ elleni támadás évfordulóján robbantsa fel magát egy teherautóval egyetemben. Bár hangsúlyos a regény első és utolsó mondata („elvették az Istenemet”), az író nem csak a kultúrák összecsapásaként láttatja az iszlám terrorizmust. „Azt hiszem, megértem azt az ellenszenvet, gyűlöletet, amelyet sok iszlám hívő táplál rendszerünkkel szemben, és ezt el akartam mondani. Eddig senki sem próbálta megmutatni a mi életünket az ő szemszögükből” – mondta az író könyve megjelenése idején, amikor támadások érték, amiért szimpatikusnak tüntet fel egy merénylőt.

(Még két regényt szoktak dicsérni, amelyek a közel-keletiek nézőpontját mutatják be 9/11-gyel, illetve az amerikai életformával kapcsolatban. Az egyik Mohsin Hamid The Reluctant Fundamentalist című könyve, amelyben egy pakisztáni meséli el életét egy üzleti ebéden egy amerikainak, attól kezdve, hogy miért volt az első reakciója a tornyok összedőlését látva, hogy mosolyog, addig, hogy szerinte az igazi fundamentalizmus az amerikai típusú kapitalizmusé. A másik könyv pedig egy enyhén autista közel-keleti programozót mutat be, aki a Világkereskedelmi Központban dolgozik 2011. szeptember 11-e előtt. A könyv címe Kapitoil, Teddy Wayne írta. Egyik könyv sincs lefordítva, pedig az előbbit szívesen olvasnánk magyarul.)

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel, Cartaphilus

Furcsa regény: a Rém hangosan és irtó közel-t nagyon sokan szeretik, mi elviselhetetlenül idegesítőnek találtuk, pedig az alapötlet nagyon jó. A fiatal felkapott New York-i író (akinek felesége a szintén felkapott New York-i író, Nicole Krauss, aki A szerelem történeté-t írta) a szeptember 11-ét követő traumát egy kilencéves gyerek nézőpontjából mutatja be. A kisfiú édesapja az egyik toronyban dolgozott, és az üzenetrögzítőn hagyott tucatnyi, előbb megnyugtató, majd fájdalmas üzenetén kívül semmit nem tudnak róla. A csodabogár kisfiú talál egy kulcsot, és elindul megtalálni hozzá a zárat, azt remélvén, az majd elvezeti az apjához. A könyvben vannak megrendítő mondatok, amelyek abból nyerik erejüket, hogy egy gyerek gondolja őket. De összességében véve inkább modoros és hatásvadász a regény, tele megválaszolatlan kérdéssel és logikátlansággal. (Például miért nem vette fel a mellette csörgő telefont a kisfiú, amikor édesapja a halál biztos tudatában csak egyetlen szót akart volna beszélni a családjával???)

Frédéric Beigbeder: Windows of The World

Windows of The World – így hívták a Világkereskedelmi Központ északabbra fekvő tornyának 107-dik emeletén lévé éttermet, ahol egy New York-i elvált ügyvéd 2001. szeptember 11-én éppen két fiával reggelizett egy kiugrott reklámügynökből lett francia író regényében, akinek stílusát sokan Michel Houellebecqéhez hasonlítják. A könyv rövid fejezetei egy-egy percet mutatnak be abból a két órából, amely a reggeli megrendelése és az északi torony összedőlése között eltelt. Az apa sokkot kap a bűntudattól, az ő monológjai váltakoznak az éppen Párizsban reggeliző író merengéseivel.

Megosztó könyv: valakire nagy hatással volt, más gyengének tartja (pont, mint a fentebb elsorolt könyvek többségét). Akik szerették, azt mondják, olyan, mintha ők is ott lettek volna azon a reggelen a Világkereskedelmi Központ tetején. Akik szidják, azok szerint a könyv hamis. A Guardian kritikusa azért haragszik, mert az író kipontozta azokat a részeket, ahol a torony összedől. Mindenesetre ez azon kevés könyvek közé tartozik, amely dokumentarista módon közelít a témához, és nem az előzményeket, nem a hatást, hanem egy nap – pontosabban – pár óra történetét kutatja.

Art Spiegelman: In The Shadow Of No Towers

Art Spiegelman meg tudta volna csinálni a nagy 9/11 regényt. Ő volt az, aki a Mausban érdekes, szórakoztató és megható módon tudta elmesélni a holokausztot. Hogy képekben tette ezt, egerekként és macskákként ábrázolva a zsidókat és a nácikat, csak erősítette a képregény erőteljes hatását. A képregényforma lehetőséget ad az absztrakcióra és a groteszk hatásokra, így egy jó szerző kezében kisebb a veszély, hogy érzelgős, túlzó vagy patetikus lesz – amely a nagy traumákat ábrázoló műveknél csapda lehet. (Nem véletlen, hogy a szeptember 11-ről szóló száraz és vaskos bizottsági jelentéseket képregény formában is megjelentették. A legtöbb amerikai ezt olvasta.) Ezért lenne Spiegelman kiválóan alkalmas arra, hogy a terrortámadásokat is személyes nézőpontból, képregényes formában feldolgozza.

Azonban az a tíz, nagy újságpapír méretű oldal, ami a német Die Zeit-ban jelent meg havonként, inkább csak Spiegelman szenvedélyes Bush-ellenességéről tanúskodik. Egy-egy képsor tudósít csak arról a személyes élményről, ahogy rohantak a feleségével az iskolába a lányukért, vagy először meglátták a velük szemben álló hölgy arcán a rémületet. De ahelyett, hogy a Maushoz hasonlóan bemutatná az eseményeket, vegyítve a róla szóló utólagos beszélgetésekkel, inkább Bush gúnyrajzokat készít indulatból. Pedig most már hol van Bush. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a képregényrajzoló akkoriban poszttraumatikus sokktól szenvedett.)

A meccs nincs lejátszva, végülis Spiegelman a Maus-t is négy évtizeddel a második világháború után készítette, és tizenhárom éven át rajzolta. Az ötlet például, hogy századeleji amerikai képregényfigurákat vesz kölcsön, már remek. Külön bejegyzés témája lehetne egyébként, hogy a képregényekben hogyan jelenik meg a terrortámadás. Van olyan képregény (Ex Machina), ahol a szuperhős azért haragszik magára és vonul vissza a természetfölötti tevékenységtől, mert csak az egyik tornyot tudta megmenteni. 9/11 után nem lehet könnyű a szuperhősöknek a lelkiismeretükkel.