A Park Kiadó jóvoltából tetemes mennyiségű Munro-kötetet olvashatunk magyarul. A Könyvfesztiválra jelent meg a legújabb, Mennyi boldogság! címmel. Novelláskötet ez is, de ezúttal másfajta történeteket kapunk, mint amilyeneket megszoktunk. Lehet, hogy azért van az az érzésünk, hogy az írónő mostanra kifulladt.
Alice Munrót az egyik legnagyobb kortárs írónak tartják - angolszász területen legalábbis. Számtalan díjjal büszkélkedhet, többek közt egy Bookert is begyűjtött, egy novellájából film született. A Park Kiadó 2006-ban kezdte kiadni a kanadai írónő történeteit, azóta egy-két évenként jön a következő adag. Nagy várakozással vettük kézbe az újabb könyvet, már csak azért is, mert az utolsó, Asszonyok, lányok élete című könyv nagyon erős volt. A most megjelent Mennyi boldogság!-ben viszont csalódnunk kellett. Ezeket a sztorikat Munro azután írta, hogy már - legutolsó könyve után - úgy döntött, nem dolgozik többet. Aztán mégsem tudott felhagyni az írással, így született a Mennyi boldogság!.
A tíz történet elüt a korábbiaktól. Mindben szerepel valamilyen bizarr, extrém elem: gyilkosság, öngyilkosság, erőszak, házasságtörés, különös kegyetlenség, kétszínűség, lopás, árulás. Hüledezve és némi undorral lapozunk tovább, és sehol nem találjuk az a könnyed, légies hangot, mellyel Munro oly árnyaltan tud (főleg női) viszonyokat ábrázolni (most például - korábbi köteteitől eltérően - főszereplői nem is minden esetben nők). Viszont amikor az izgalom a tetőfokára hág, a Munro-novella más séma szerint működik, mint a bestsellerek. Először csak felvillantja a helyzetet, pár mondattal bemutatja a szereplőket, majd következik a sztori. Végül aztán hajlamos a befejezetlenség érzetét kelteni az olvasóban, vagy legalábbis nem kibontani minden egyes szálat.
Ami az extrém fordulatokon kívül még furcsa ezekben a mostani Munro-novellákban, hogy majdnem mind túlírt, túlrajzolt, túlfinomkodott. Sokszor nevezik Munrót napjaink Csehovjának, mondván, novelláiban alig történik valami, minden a felszín alatt zajlik. Ez az állítás erre a kötetre nem igaz, önmagához képest sok eseményt, történést zsúfolt beléjük, miközben a karakterek nem egyszer hiteltelenek, de még nem is szerethetőek. A történetekből komor depresszió, hűvös halálszag árad, nem az az áttetsző boldogtalanság, a boldogság ígéretével a levegőben, mint a korábbi könyveiből. Az épp ezért megtévesztő című kötet írásai inkább nyomasztják az embert, mint szórakoztatják.
A tíz közül egy novella hozza vissza a jól ismert hangot, a Fa címet viselő. Nem történnek benne nagy dolgok, megismerkedhetünk a kanadai erdővel, melyben a favágó egy friss pletykán rágódik, majd idétlen baleset éri, és végül ráébred, hogy a szóbeszéd, amelyen oly sokat ette magát, valójában róla szól. Ezt a hétköznapiságot, az apró rezzenések, emberi gyarlóságok, sajátos emberi viszonyok mesteri ábrázolását szokhattuk meg a korábbiakban és épp ezt hiányoljuk most.
A könyv legerősebb elbeszélésének a címadó (Mennyi boldogság!) novellát szánta a szerző. Viszont az annyira csodált, saját korát megelőző orosz matematikus és írónő alakja utánérzésnek tűnik, a sztori túlbonyolított, néhol meglehetősen unalmas. A történet maga szét is feszíti a műfaj kínálta határokat, miközben, még ha a történet a valóságon alapul is, az egész együtt olyan, ahogy egy kanadai elképzeli az oroszokat és a 19. századi Oroszországot. Hamis.
Munro világa azért elvarázsol: nélküle idegen lenne számunkra a kanadai táj és a kanadai emberek. Az ő könyveit olvasva egyre inkább kezdjük legalább annyira ismerni ezt a vidéket, mint Amerika déli kisvárosait. Minden hibája ellenére a Mennyi boldogság!-ban is el lehet merülni időnként nyakig, szóval lelkes Alice Munro-rajongók nyugodtan kezdjenek neki, maximum készítsék fel magukat, hogy ez más lesz. De aki most ismerkedne az írónővel, az inkább az eddigi könyvekkel próbálkozzon.
Alice Munro: Mennyi boldogság!, Park Kiadó, 2011, 344 oldal, 3900 Ft (ford.: Mesterházi Mónika)
