A Nobel-díj előtt Alice Munro nevét, pláne a műveit nagyjából annyian ismerték nálunk, mint annak idején Kertész Imréét. Az idei díjkiosztó előtt itthon is támadt némi izgalom, sokan várták, hogy végre Nádas Péter lesz a befutó. Amikor aztán az egyik csalódott, neves irodalomkritikust a díjazottról kérdezték, csak annyit tudott mondani: nem olvastam tőle semmit.

Nincs ezzel semmi baj, az élet rövid, nem fér bele, hogy minden fontos könyvet elolvassunk, még akkor sem, ha az olvasás a hivatásunk. Nem is említeném a dolgot, ha nem érezném mégis szimptomatikusnak.

Ragaszkodik a tények hű leírásához

Németországban Alice Munro a fiatal író(nő)nemzedék egyik ikonja. Az y vagy z vagy tudom is én, milyen generáció irodalmi babérokra törő képviselői egy 19. századi hagyományokban gyökerező prózában találják meg az előképüket, olyan prózában, amely ökonomikusan és egyszersmind bizalmatlanul bánik a szavakkal, amely témáját a lehető legpontosabban, a lehető legkevesebb torzítással szeretné megragadni, miközben pontosan tudja, hogy törekvése kudarcra van ítélve.

Mintha csak a nála négy évvel fiatalabb Agota Kristof A nagy füzetének sorai szolgáltak volna mottóul a kanadai írónő munkásságához: „Azok a szavak, amelyek érzéseket jelölnek, igen homályosak, jobb, ha kerüljük a használatukat és ragaszkodunk a tárgyak, az emberek és önmagunk leírásához, vagyis a tények hű leírásához.”

Az vagy, amit teszel

Alice Munro hiperrealista író vagy inkább mikrorealista. A legcsekélyebb hajlama sincs az ezotériára, a mágiára, az emberi élet nagy összefüggésekbe helyezésére. Az élet két fekete lyuk (az élet előtti és az élet utáni nemlétezés) közötti különös, fájdalmas és gyönyörű érzékeléshalmaz, amellyel egyetlen dolgot tehetünk, ha jót akarunk magunknak: elfogadjuk úgy, ahogy van.

„Fogadj el mindent, és akkor eltűnik a tragédia” ‒ mondja a Kavics című elbeszélés végén az egyik szereplő. Úgy hangzik, mint egy buddhista tanítás, pedig mondom, Munróból hiányzik mindenfajta didaktikus hajlam. Vagy ha úgy tetszik: hiányzik belőle az etikai reláció. Számára az emberi élet nem morális döntések sorozata, hanem természeti folyamat. Az vagy, amit teszel. Nincs ítélet.

Mint ahogy humor sincs Munro prózájában, pedig ezt csak kevés szerzőnek tudjuk megbocsátani. És mégis, talán hihetetlennek tűnik, de a kanadai írónő szövegei nem nyomasztóak. A szavak közötti csend, a képtelenség, hogy megértsük a másik ember motivációit vagy akár saját magunkat, a boldogságvágy hiábavalósága ‒ mindez nem depresszióba dönt, hanem kíváncsivá tesz, sőt tiszteletet ébreszt az élet iránt.

Alice Munro receptre

Hétköznapi szereplők, hétköznapi történések, hétköznapi szavak. Megfoghatatlan, hogyan éri el ez a látszólag eszköztelen író, hogy húsz-harminc oldalas elbeszéléseinek már az eső néhány mondata feszült várakozást kelt az olvasóban. Mitől válnak a szereplők és a helyzetek azonnal élővé és ismerőssé? Mitől érezzük úgy, hogy húsz-harminc oldalban egy egész regényt kaptunk?

Alice Munrót írnám fel receptre azoknak, akik nem kedvelik a rövidprózát. Egy interjúban az írónő azt mesélte, kezdetben azért választotta a novella műfaját, mert csak lopott időben tudott az írással foglalkozni. Húszévesen férjhez ment, ahogy akkoriban majd’ mindenki, négy lányt szült, amelyből az egyik meghalt a születése napján. Sosem volt dolgozószobája.

Krumplihámozás közben a következő mondatokon gondolkodott, aztán amíg főtt az étel, beszaladt a nappaliba, és leírta őket. A krumpli legtöbbször túlfőtt, az írások pedig hosszú évekig nem találtak kiadóra. 37 éves volt, amikor az első kötete megjelent. És közben rájött, hogy a novella nem ujjgyakorlat egy regény megírásához, hanem a számára legadekvátabb kifejezési mód.

Alice Munro

Miért nem rólunk szól a kortárs magyar próza?

A novella követel olyan koncentrációt, pontosságot, fegyelmet az írótól, amely Munro számára létfontosságú. Egy regény könnyen elkezdhet önálló életet élni, a szereplők esetleg követelőzővé válnak, és az író elkezd engedményeket tenni dramaturgiai, esztétikai vagy pszichológiai megfontolások miatt. Munrónál ilyesmi elő nem fordulhat. Minden szó az emberi természet pontos leírásának szolgálatában áll. Ilyenek vagyunk, tessék szembenézni vele.

Itt kanyarodnék vissza arra, miért tartom szimptomatikusnak Alice Munro magyarországi (tudom, persze, viszonylagos) visszhangtalanságát. Miközben a kortárs magyar líra jó néhány képviselője hihetetlenül magas fokon űzi a bennünk kavargó és a bennünket körülvevő világgal való konfrontálódást, addig a kortárs magyar próza többnyire csak kerülgeti a forró kását.

Nem a direkt politikai vagy társadalomkritikai megnyilvánulásokat hiányolom, az ilyesmire jó néhány írónk kapható. A naiv olvasó szól belőlem, akinek elementáris vágya, hogy olyan szöveget olvasson, amelyben magára ismer. Hogy lehet az, hogy egy Kanadában élő, angol nyelvű, a szüleim korosztályához tartozó író többet tud arról, milyen vagyok, mint magyarul író, magyarul élő sorstársaim?

Tényleg olyan vagyok, mint Mick Jagger

Alice Munro azt mondja, a Drága élet az utolsó könyve. Életműve lezárásaként becses ajándékot kínál az olvasóinak: a kötet végén négy önéletrajzi elbeszélést találunk. Ez a négy írás nem csak azért különleges, mert Munro egész életében nagyon takarékosan bánt a konkrét önéletrajzi utalásokkal, hanem mert néhány műhelytitokra is rávilágít.

Munro szigorúan elhatárolja egymástól a fikciót és a valóságos élményeken alapuló prózát. Az utolsó négy szövegben többször kiszól az olvasóhoz, mintegy szabadkozva, amiért ezúttal kénytelen a valóság, nem pedig az irodalmi igazság szabályaihoz alkalmazkodni. „Azt hiszem, ha novellát írnék, és nem megtörtént eseményre emlékeznék vissza, soha nem adnék rá ilyen ruhát. Nem szorulna rá” ‒ jegyzi meg például a Hangok kulcsszereplője kapcsán.

Ebből a néhány önéletrajzi momentumból is kiderült, miért vált a rejtőzködés Munro élet- és irodalomtémájává. Kislányként rejtőzködnie kellett a szülei elől, különben megverték, mert „túl okosnak képzelte magát”. Felnőtt nőként rejtegetnie kellett kreativitását, alkotóvágyát, mert tisztességes asszony nem foglalkozik olyan léhaságokkal, mint az irodalom. Mint ahogy tisztességes asszonynak szexuális vágyai sincsenek, de ha vannak is, igyekszik titkolni őket.

Ebből a sok titokból, rejtőzködésből született Munro kíméletlenül őszinte prózája, amely, mondom, sosem ítélkezik, csak megmutat. Ahogy Munro apja mondta egy nagyon fontos éjszakán: „Az embernek néha vannak ilyen gondolatai.” Néha arra gondolunk, jó volna megölni a testvérünket, az anyánkat, a szomszédunkat, a minket megelőző autó sofőrjét. De azért nincs ok aggodalomra. A lényeg az, hogy mindig visszataláljunk „a világunk talajára”.

Talán mégis kitelik a 83 éves írónőtől még egy kötetre való elbeszélés. Hiszen már az előző kötete megjelenésekor is azzal fenyegetőzött, hogy az lesz az utolsó. „Tényleg olyan vagyok, mint Mick Jagger” ‒ mondta nevetve, amikor egy újságíró szembesítette korábbi ígéretével, és a Rolling Stoneshoz hasonlította, amelyik folyton az utolsó koncertjét adja. ‒ „Végül mindig csak írok tovább.”

Scheer Katalin