Mi a mókusvíz és miért nem issza komoly székely ember? Mi köze van az erdélyi, szesszel fullasztott libának a 40 napig sötét kamrában konyakoztatott énekesmadárhoz (mely állítólag Francois Mitterrand kedvenc étele volt)? Vagy éppen hogy kerül Kézdiszentimrére a piros gumicsizma? Kéjes élvezetet nyújtana e titkok kifecsegése, mégsem tesszük. Annyit talán mégis elárulunk, hogy mindez kiderül Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című "posztmodern lányregényéből".

Egy "úrilányregény" (még ha posztmodern is) az ugye meglehetősen csajos műfaj, és nem Ugron Zsolna könyve a kivétel, ami erősíti a szabályt. De akit érdekelnek a romantikus életfordulatok, az erdélyi múlt, esetleg már csak ódon, szakácskönyvekben talán fel sem lelhető családi receptek ütik meg az ingerküszöbét, szóval az ilyen olvasóegyed szorítsa össze fogát, és a negédes romantikán átsomfordálva ugorjon fejest a karcsú könyvecskébe.

Az alaptörténet egyszerű, mint a fakocka. Adott egy nő és egy férfi. A nő erdélyi nemesi család sarja, budapesti újságíró. A férfi üzletember bengáli és transzilvániai, kékvérű felmenőkkel. Aztán úgy esik, ahogy szokott esni, egymásba bonyolódnak. Legyőznek mindent,  meseautón begurulnak őseik földjére és hetedhétországra szóló lakodalmat ülnek.

Jegyezzük meg, a sztori meglehetősen emlékeztet a szerzőnő (magazinokból mára jól ismert) életére, aki a könyv elején nem győzi hangsúlyozni, a szereplők és a helyszínek többnyire kitaláltak.

De igazából nem is a történet a lényeg, hanem a díszlet: az étkek, a szereplők, a mágnásmúlt, a ruhák és a családi szájhagyományból soha ki nem vesző mendemondák. Például Pólika néni, aki mikor a fenséges ribizizselé receptjét kívánná valaki elorozni, azt válaszolja: "A ribizlizselé az egy nagyon drága étel. Először is gyönyörűen el kell készíteni egy szép nagy őzgerincet..."

De van itt a komolyabb versenyzőknek mondjuk agyas (disznóagy!) leves is, amelyet el lehet készíteni jó háromszékiesen, ahogy Zsófika néni teszi azt Felsőpatakáról. Megismerhetjük Kleo néni titkos fortélyát a damaszton esett folt eltávolítására, melyet magától a svéd királynétől tanult. Kiderül az is, úrinő este hat előtt nem visel brillt. Hogy a múzeumban pihegő Petky-tiarát kölcsön lehet kérni különleges lakodalmakra. Például arra az esküvői vacsorára, amikor 600 embert hívtak meg a kastélyba (mely már volt bolondokháza is) , és csak úgy hemzsegnek a nemesek, akiknek különvonatot indítottak Bécsből. Tiara van, áram nincs.

Az ifjú pár a lagzi után az ősi fészekben marad, és felújításba kezd. Ám Kézdiszentimrén a mézeshetek után jön a feketeleves. Fűtés nincs, pénz is bajosan, mégis épül-szépül az uradalom. Közben medvére vadásznak a havasokban, elmerengenek a kalandos és keserédes múlton, a féltve őrzött, ősrégi receptes füzetekből megfőzik a családi ínyencségeket. Abált szalonnát esznek, fűszeres kecsketúrót, borjúpástétomot, vargányás rántottát lilahagyma-chutneyval, orjos levest meg szilvaízt.

Akinek ez sem elég, a regény vége után recepteket talál: nyúlpástétom, spárga narancsmártással, őzgerinc vörösborban páczolva, vaddisznóczomb vagy arab kávétorta. Ilyesmi. De mondjuk az emlegetett citromos kolbász receptje például hiányzik.

Mint ahogy azt érezzük olvasás közben - valami még hiányzik. Az a valami, amitől egy könyv, egy történet kerek egésszé válik. Az érdekes mese összecsapott vagy éppen bő lére eresztett részekkel váltakozik, így aztán végül hajszál híja, de mégsem válik a könyv azzá, aminek kínálja magát: minden ízében élvezetes gasztrolektűrré.

Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben, Ulpius-ház, 2010, 304 oldal, 3499 Ft