Nem kevés gyanakvással vettem a kezembe Irvin D. Yalom könyvét. Furcsa módon az amerikai pszichiáter művei eddig elkerülték a figyelmemet. Pedig néhány alapműve, köztük a Szerelemhóhér már több mint egy évtizede (egészen pontosan 2002-ben) megjelent egy másik kiadónál. A Park kiadó most nem egyszerűen újranyomta a könyvet, hanem a tizenkét évvel ezelőtti ‒ sok kívánnivalót maga után hagyó ‒ fordítást nagyon rendesen megdolgozta. Feltehetően Polgár Anita szerkesztőnek (felelős szerkesztő Tönkő Vera, szakmai lektor dr. Unoka Zsolt) köszönhetjük, hogy a tíz pszichoterápiás történetet ezúttal rendkívül igényes magyarításban olvashatjuk.

Minden bestseller gyanús, pláne ha pszichológus vagy pszichoterapeuta a szerző. Nincs még egy diszciplína ‒ ha egyáltalán lehet annak nevezni, Yalom szerint a pszichológia inkább művészet, mintsem tudomány ‒, amely ekkora népszerűségnek örvendene mostanság. Elképesztő mennyiségű pszichoponyva alatt roskadoznak a könyvplázák polcai, Hamupipőke legyen a talpán, aki kiszemezgeti közülük a nem könnyű megoldásokkal kecsegtető vagy ezoterikus homállyal csábító, valódi önismeretre tanító példányokat.

Yalom könyve könnyű. Olvastatja magát, mint egy jó krimi („a lelke mélyén minden pszichiáter nyomozó”). Ha úgy tetszik olyan, mint egy valóságshow, csak épp tényleg valóságos. Két ember találkozik. Egymásra csodálkoznak. Hagyják, hogy hatással legyenek egymásra. Folyamatosan reflektálnak mindarra, ami kettejük között történik. Megváltoznak. Csupán attól, hogy odafigyelnek egymásra. Mi pedig gátlástalanul kukkolhatjuk kapcsolatuk legintimebb pillanatait.

Yalom könyve nehéz. Szembesít azzal, milyen kemény meló az élet. Végig kell rajta hurcolnunk azt a valamit, amit énnek nevezünk. Aztán ezt az ént folyton szembesíteni kell más énekkel, amiből rendszerint fájdalom születik, holott mindannyian pont az ellenkezőjére vágyunk: harmóniára, egyesülésre, hülye szó, tudom, boldogságra.

Yalom attól nagyszerű, hogy tökéletesen felszámolja a hierarchiát pszichoterapeuta és kliens között. A felnőtt ember szívében nemcsak anyja és apja nincs többé, de semmiféle tekintélynek nincs helye. Egyetlen ember sem bölcsebb a másiknál, hiszen senki sem tudja, honnan jöttünk, hová megyünk és miért vagyunk itt. A halál, mint tudjuk, rendkívül demokratikus.

Yalom semmi mást nem csinál, csak figyel. Számára nincsenek jelentéktelen szavak vagy gesztusok. Ötven perc egy ülés, de abban az ötven percben benne van egy egész élet, egy teljes személyiség. Ha semmit nem tudsz a másik múltjáról, kapcsolatairól, vágyairól és fájdalmairól, de képes vagy ötven percen át koncentráltan rá fókuszálni, elképesztően sok mindent megtudhatsz róla. Még akkor is, ha ő közben folyton rejtőzködik.

Kedvenc történetem főhőse például kifejezetten süket a pszichológiára. Egy ember, aki nem kíváncsi önmagára. Nem akarja tudni, mit miért tesz vagy érez. Nem akar foglalkozni a múltjával, a lelkével meg pláne nem, mert annak létezésében még csak nem is hisz. Mégis kiköt a pszichoterapeutánál, mégpedig egyetlen oknál fogva: olyan migrénrohamok kínozzák, hogy azt már nem tudja tovább elviselni. Miközben az üléseken Yalom és ő folyamatosan elbeszélnek egymás mellett, egyszer csak felbukkan köztük egy harmadik, és párbeszédbe kezd a pszichoterapeutával. Az ülések harmadik résztvevője az álmodó.

A saját belső motivációi iránt látszólag közömbös emberben a Yalommal folytatott beszélgetések mégis csak megmozdítanak valamit. Tudattalanjának állóvize fortyogni kezd, és elképesztő képeket produkál. Az álmok erős szimbolikája végül az éber ember tudatára is hatással lesz, kénytelen rácsodálkozni arra, hogy van benne valaki, aki pontosan tudja, mi a baj, mi okozza a hányingert keltő fejfájásokat.

Yalom maga éppoly izgalommal és csodálattal figyeli a fejleményeket, mint mi, olvasók. És közben elképesztő intenzitással hallgatózik befelé. A Szerelemhóhér úgy demokratizálja a pszichoterápiát, hogy kíméletlen őszinteséggel beszél a terapeuta érzéseiről. Itt már szó sincs a Woody Allen filmjeiből jól ismert szituációról: a kliens fekszik a kanapén, és mondja a magáét, a pszichológus meg a háta mögött szunyókál. A Szerelemhóhér terapeutája megállás nélkül reflektál önmagára. Minden egyes terápia a saját terápiája is egyben.

Amikor egy kövér nőt kezel, egyúttal kezelnie kell saját viszolygását is, amelyet a kövér nők iránt érez. El kell jutnia oda, hogy ne csak a hájtömeget lássa, hanem a zsírrétegek alatt rejlő embert, sőt át kell éreznie, mekkora kínt jelent lemondani az ételről, ha segíteni akar rajta. Ha egy páciens halálra untatja vagy épp idegesíti, ki kell derítenie, mi váltja ki az ingereket: tényleg a másik ember viselkedése vagy netán saját megoldatlan problémái?

A Szerelemhóhér kulcsmondata Szókratésztől származik: „A vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. Végig lehet rohanni az életen önreflexió nélkül, vagy vizsgálhatjuk magunk helyett a csillagok, a természet, a test vagy az autó működését, csak épp valami olyasmiről mondunk le ezzel, amit rajtunk kívül senki más nem tehet meg. Helyettünk senki más nem ismerheti meg önmagunkat, még egy olyan empátiavilágbajnok pszichoterapeuta sem, mint Irvin D. Yalom.

Scheer Katalin

Irvin D. Yalom: Szerelemhóhér, Park Könyvkiadó, 2014, 344 oldal, 2900 Ft.