Johannes Gutenberg 1436-tól Strasbourgban, 1440-től Mainzban kísérletezett egyedi, azonos kialakítású, tetszőlegesen kombinálható ólombetűkkel, amelyekből aztán nyomóformákat állított össze, ezekkel nyomtatott 1445-től a szintén Gutenberg-találmány sajtón. Míg a táblanyomású könyvek nem szorították ki a kézzel írt példányokat, addig Gutenberg eljárása igazi áttörést hozott a nyomtatott, sokszorosított, ezért lényegesen olcsóbb kiadványokkal. A Wikimedia fenti, beágyazott ábráján látható, hogyan terjedt el a világban.
A legnagyobb múltú, 1200 éve ismert sokszorosító technika a Kínából származó táblanyomtatás: az eljárás során az egy lapon lévő valamennyi szöveget és ábrát egyetlen falapba metszették. Az ókori Egyiptomban és Rómában is használtak már befestékezett kő vagy fém pecsétnyomókat többnyire a nevek nyomtatásához. A 14. század végén arab közvetítéssel eljutott Európába a táblanyomtatás, ezt azonban rövid időn belül kiszorította a mozgatható fémbetűkkel dolgozó könyvnyomtatás.
A mélynyomtatás (amikor a nyomóelemek bemélyednek a nyomóforma felületébe, a mélység változásával pedig különböző árnyalatok adhatók a képhez) a 15. század rézmetszetei révén kezdett elterjedni. A 18. század végéig az írás és a képek sokszorosítását kézi működtetésű eszközökkel végezték, a fejlődést a grafikai ipar gépesítése – a gyorssajtó feltalálása (1812), a rotációs gépek megjelenése (1847-től) – eredményezte. Az első könyvet, amely rotációs nyomdagépen készült, 1863-ban az Egyesült Államokban nyomták. A 20. század első felének fejlesztései a már ismert gépek teljesítményének növelésére, a nyomatok minőségének javítására irányultak. A század második felében vezették be az elektronikus eszközöket és eljárásokat, a digitális nyomtatás az 1990-es évektől fejlődik.
