2012-ben Mo Jen (Mo Yan) kínai írónak ítélték az irodalmi Nobel-díjat. Míg Tomas Tranströmer díjazása egyértelműen esztétikai, irodalmi szempontú döntés volt, addig a mostaninál érezni lehet némi politikai színezetet is: a kevésbé ismert író Kína nagy kritikusa, akit hazájában többször betiltottak, bizonyos műveit kalózkiadásokban olvassák.
Mo Jen Guan Moye néven született 1955-ben Északkelet-Kínában, a Shandong tartománybeli Gaomi megyében. Első regénye írásakor választotta magának művésznevét, ami azt jelenti: nem beszél. A Nobel-díjat a hivatalos indoklás szerint azért kapta, mert "a mágikus realizmusa keveri a népmesét, a történelmet és a kortársat". A Nobel-díj 111 éves történetében ő az első kínai író. Bár 2000-ben a Kínában született Kao Hszing-csient ismerték el irodalmi Nobellel, ő francia állampolgár.
Mo Jen itthon az első regénye alapján készült film, a Vörös cirokmező (1987) miatt lehet ismert (a teljes film itt). A paraszti származású író állandó témája a falu, történetei szülőföldjén, a Gaomi megyében fekvő kis faluban játszódnak. Mo Jent gyakran emlegetik úgy, mint Kína válaszát Franz Kafkára vagy Joseph Hellerre.
Az ötvenes évek Gaomija - mint általában a kínai falvak - elmaradott és szegény volt, gyakran éheztek az emberek. Mo Jen számára az éhség meghatározó élményt jelentett, állítólag szokásává vált, hogy a mai napig megszagolja a boltban a gabonaféléket, és úgy véli, hogy a gabona, az élelmiszer a világon a legdrágább és legértékesebb az emberiség számára.
Mo Jen a kulturális forradalom idején hagyta ott az iskolát, először a mezőgazdaságban, később gyárban dolgozott. 1976-ban elhagyta Gaomit és a hadseregben szolgált, ekkor kezdett el irodalmat tanulni és írni. Szülőföldje azonban az emlékében tovább élt, az itt játszódó regényei, novellái tették ismert íróvá. A valós helyszínről, életmódról mintázott falu mesebeli helyszín is, amely az ellentétek megtestesítője: szépség, romlottság, tisztaság, őszinteség és hazugság szervezik az életet. Mo Jen faluja a kínai társadalom kicsinyített mását jelképezi. Az író jelenleg városban él, de továbbra is gyakran visszajár Gaomibe, akkor is éppen szülőfalujában tartózkodott, amikor a Nobel-bizottság megkereste.
Első novelláját egy irodalmi folyóirat jelentette meg 1981-ben. Mo Jenre erősen hatott Gabriel Garcia Marquez mágikus realizmusa és Lu Hszün politikai kritikája. A fantázia és a realizmus keveredése, a történelem és a társadalom a mikrokozmoszra tett hatása foglalkoztatják. Termékeny író, állítólag 2008-as regényét, a Life and Death Are Wearing Me Out-ot (kb. Az élet és a halál elhasznál engem) mindössze 43 nap alatt írta meg, az ötszázezer karakteres kéziratot pedig saját kézzel, tintával és ecsettel írta hagyományos kínai papírra. Legutóbbi regényében (Wa, 2009) az egy gyermeket engedélyező kínai családpolitika következményeit fedi fel.
Mo Jen magyar nyelven egyelőre nem olvasható, angol, francia, német, spanyol, svéd fordításban érhető el.
A korábbi évek irodalmi Nobel-díjasainak listája itt érhető el.
Nehéz megjósolni
A Nobel-díjas kihirdetése általában meglepetést okoz. Tavaly Tomas Tranströmer svéd költőt díjazták (portrénk itt), akit bár évek óta az esélyesek között emlegettek, a könyvesboltok és az internetes kereskedők nem tartották raktáron a műveit, még az Amazonon is legalább egy hetet kellett várni arra, hogy az érdeklődők hozzájuthassanak egy Tranströmerhez. 2010-ben szintén nem várt eredmény született: bár a világszerte ismert és népszerű Mario Vargas Llosa (portrénk itt) neve rendszeresen felmerült a díj várományosai között, akkor azt lehetett gondolni, hogy hasonlóan az előző évekhez, a Nobel-bizottság egy ismeretlen szerzőt fog választani. A perui íróra mindeközben senki nem számított.
A magyar irodalom köréből számos esélyes neve felmerült már az évek során. 2011-ben Krasznahorkai Lászlót emlegették, Esterházy Péter és Nádas Péter lehetőségeit pedig évek óta latolgatja a magyar és a nemzetközi sajtó. Az irodalmi Nobel-díjat 2002-ben Kertész Imre írónak ítélték "egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben", legfőképpen az 1975-ben megjelent Sorstalanság című regényéért. Kertészt akkor olyan vetélytársakkal nominálták, mint Philip Roth, John Updike, Thomas Pynchon vagy a dél-afrikai író, J. M. Coetzee, akit 2003-ban végül szintén kitüntetett a Svéd Királyi Akadémia.
A Nobel-díjasok kiválasztásáról semmilyen információ nem szivároghat ki, így az érdeklődőknek a fogadóirodák tippjei maradnak, amelyek nem a valódi esélyeket tükrözik, pusztán a fogadást kötők spekulációit. Ez alapján idén Nádas Péter, Murakami Haruki nagy esélyesek voltak, de Cormac McCarthy vagy Joyce Carol Oates kitüntetését is sanszosnak vélték. A befutót eltalálni csak ritkán sikerül, Elfriede Jelinek vagy Harold Pinter díja (2004-ben, illetve 2005-ben) döbbenetet váltott ki a fogadókból, de a díjat 2006-ban elnyerő Orhan Pamuk győzelmét helyesen jósolták meg a szakértők.
A Nobel-érmek előlapja azonos: ezt Alfred Nobel profilban ábrázolt arc-,
illetve mellképe díszíti. A képen az irodalmi Nobel-díj érméjének hátoldala
látható, amelyen egy férfi elbűvülten hallgatja és jegyzi le a Múzsa énekét.
Az érmeket a svéd Királyi Pénzverde készíti.
A korábbi jelöltek között több prominens szerző neve is megtalálható, például E. M. Forsteré, Alberto Moraviáé vagy Lawrence Durrellé. Az alapszabályra hivatkozva 1961-ben a 82 éves Forstert idős kora miatt zárták ki – ez az ellenvetés ma különösen érthetetlennek tűnhet, miután 2007-ben a 87 éves Doris Lessinget tüntették ki irodalmi Nobellel (azóta is ő a legidősebb díjazott). Forster elvetését azzal is indokolták, hogy az „élemedett korú” író már csak „árnyéka egykori önmagának, régen elvesztette szellemi frissességét”. Alberto Moravia prózája a zsűri szerint „általános monotonitásban szenved”, Durell hibája pedig az, hogy „rögeszmésen érdeklődik az erotikus bonyodalmak iránt”. J. R. R. Tolkient pedig másodrangú írónak ítélték.
Az irodalmi Nobelt két író utasította eddig vissza, az egyik a Doktor Zsivágó írója, Borisz Paszternak volt, akit a szovjet titkosszolgálat fenyegetett meg és kényszerített arra, hogy mondjon le a díjról 1958-ban; Jean-Paul Sartre 1964-ben utasította vissza a Nobelt arra hivatkozva, hogy bár nagyon megtisztelő számára a díj, ő nem kíván intézménnyé válni. A közhiedelemmel ellentétben Winston Churchill nem a Nobel-békedíjat kapta, hanem irodalmi Nobelt 1953-ban. Az irodalmi Nobel-díj történetének legfiatalabb díjazottja Rudyard Kipling volt, aki 42 évesen kapta meg az elismerést 1907-ben.
Az 1896-ban elhunyt Alfred Nobel, a dinamit feltalálója végrendeletében rendelkezett arról, hogy minden évben a tudomány és irodalom öt kiváló képviselőjét jutalmazzák vagyonából. A díjat a fizikus akarata szerint a Svéd Királyi Akadémia ítéli oda, de a testület munkáját egy négy-öt fős bizottság segíti. A bizottság feladata, hogy tanulmányozva a jelöltek munkásságát, javaslatot tegyen az Akadémiának. A bizottság munkáját segíti a Nobel Intézet, amelyben különböző nyelvterületek specialistái ülnek. A jelölésre körülbelül 700-800 szervezet és magánszemély jogosult: ebben a körben a svéd, a francia és spanyol akadémia tagjai szerepelnek, valamint a többi ország akadémiáinak humán területtel foglalkozó tagjai, irodalmat és nyelvészetet oktató egyetemi professzorok, az egyes országok írószövetségeinek elnökei és korábbi irodalmi Nobel-díjasok. A január végéig beérkezett több száz névből minden év áprilisában választja ki a bizottság azt a szóba jöhető 15-20 szerzőt, akiket májusra már csak öt lehetséges jelöltre szűkít. Nyáron készülnek el a jelentések az öt szerzőről, sok olvasás és tájékozódás után. A Svéd Királyi Akadémia tagjai szeptemberben kapják meg a jelentéseket, amelyek alapján az öt közül egy szerzőre szavazni kell. A jelöltnek a szavazatok több mint felét kell megkapnia. A nevet október első napjaiban hirdetik ki.
