Van valami figyelemreméltó a diktátorokban. Azt túlzás lenne állítani, hogy vonzó alakok – elvégre ki szeretné, ha egy pszichopata tömeggyilkos lenne a vacsoravendége?
Ám teljesítményük mégis izgalmas, hiszen egészen hosszú ideig is képesek hatalmon maradni úgy, hogy az csak nekik és közeli rokonaiknak illetve fegyvereseiknek okozhat örömet.
Ráadásul ha a hatalmat megragadó autokrata túléli – gyakran szó szerint – a kritikus első hat hónapot, ugrásszerűen nőnek esélyei: 10 éves időtávban már alig több mint 10 százalék az esélye annak, hogy megbuktatják. Persze a szerencse forgandó, és még a választott szakmájukat a legnagyobb alázattal művelő diktátorok szavatossága is lejár; erről Moammer Kadhafi, Szaddám Husszein, Szuharto, Joseph-Désiré Mobutu – azaz Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu wa Za Banga, a zairei nép büszke és mohó fia –, vagy Jean-Claude Duvalier vagy Ferdinand Marcos is tudnának mesélni, ha még élnének.
Na de micsoda életek voltak ezek, ameddig tartottak! Korlátlan hatalom! Fényűzés! Pénz! És még annál is több pénz!
A diktátorság fáradtságos munka
Hát, nem egészen. Persze van hatalmuk, pénzük és fényűzhetnek is, ha akarnak, de az autokraták élete aligha csak az élvhajhászásról szól. A diktátorság komoly, fáradtságos munka, hiszen a hatalmat nem csupán meg kell szerezni, de meg is kell tartani. Működtetni kell az uralkodáshoz szükséges hatékony és kegyetlen gépezetet, meg kell jutalmazni az arra méltókat, és ki kell végeztetni a méltatlanokat.
Mindez azonban nem csak a diktátorok munkaköri leírásába tartozik, állítja könyvében a szerzőpáros, Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith. Hiszen a demokráciában regnáló vezetők „megnyerik a választásokat”, „egyben tartják a koalíciót”, jutalmaznak vagy leváltanak. Azaz megszerzik és megtartják a hatalmat, de mivel módszereik általában kevésbé tűnnek végzetesnek és véresnek, jóindulatúbb kifejezésekkel illethetjük működésüket. De a lényeg és a cél ugyanaz. Ám legyen: nem Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith az elsők, akik szerint a politikában más nem is számít.
A politikai túlélés öt szabálya
A leendő diktátorok számára feltétlenül jó hír, hogy a politikai túlélésnek csak 5 szabálya van.
- Legyen minél kisebb a nyerő szövetség.
- Legyen minél nagyobb a néveleges választók csoportja.
- Ellenőrizni kell a pénzmozgásokat.
- Csak annyit kell fizetni a fontos támogatóknak, amennyi feltétlenül szükséges.
- A vezető ne vonjon el pénzt a támogatóktól azért, hogy javítson az emberek életszínvonalán.
A rossz hírem az, hogy egyiket sem fejtem ki. A kíváncsi leendő diktátorok kénytelenek lesznek elolvasni a könyvet. Nagyanyáink is megmondták: lusta disznóból sose lesz hatékony autokrata.
Jobb főnöknek lenni
De miért venné kézbe ezt a könyvet az, aki nem akar országokat irányítani és földrészeket leigázni? Mivel ez a politikáról szóló könyv Amerikában jelent meg, elképzelhetetlen, hogy ne legyen gyakorlati haszna. És hol máshol lenne népszerű az erőskezű vezetőkről és diktatúrákról szóló könyv, ha nem a vállalatok világában?
Ezért dolgozhatták fel a szerzők például a HP-t vezető Carly Fiorina tanulságos, ám fájdalmasan unalmas történetét. De nem kárhoztatom őket ezért. Biztos vagyok benne, hogy a Diktátorok kézikönyve a magyar vezetőképző iskolák és tanfolyamok kötelező olvasmánya lesz, hiszen a vállalatirányítás felső régiói – ez persze a nagyobb cégekre lehet elsősorban igaz – leginkább a politikára hasonlító hatalmi harcoktól terheltek, ahol kollégák ármánykodnak, szövetkeznek, buknak vagy buktatnak, cselt szőnek és gáncsoskodnak. Közben remélhetőleg nem feledkeznek meg a részvényesek érdekeiről sem. Tanulság? Jobb főnöknek lenni, mint nem főnöknek, nagyjából ennyi.
Simicska Lajosnak is érdemes elolvasni
Akad persze néhány probléma is. A fordítás néhol zavarbaejtő, hogy úgy mondjam. A 77. oldalon például az áll, hogy Robert Mugabe „a médiaspekulációkra rácáfolva egészen a nyolcvanas évek közepéig kihúzta a hatalomban”. Ez valahogy nem áll össze. Mugabe Zimbabwe függetlensége után, 1980-ban lett miniszterelnök és 1987-ig az is maradt. Ekkor váltott, és 1988-tól elnökként irányítja az országot. És még nem unja, sok zimbabwei ember legnagyobb szomorúságára. Mugabe 1924-ben született, tehát 2011-ben, a könyv első kiadásakor 87 éves volt – talán arról írtak a szerzők, hogy a nyolcvanas évei közepéig kihúzta? A „nyolcvanas évek közepe” azonban szerintem mást jelent. És még csak annyit: végtelenül szomorú, ha könyvben olyat olvasok, hogy bármi is alkalmazásra kerül (94. oldal).
Továbbá: nyilván minden olyan munkában, amelyikben rengeteg adattal akarják szemléltetni és alátámasztani érvelésük igazát a szerzők, óhatatlanul is becsúszik pontatlanság, leegyszerűsítés és felszínesség. Van némi fogalmam Slobodan Milosevicről és a ’90-es évek Szerbiájáról, ezért némiképpen csodálkozva olvastam a 214. oldalon lévő, egy bekezdésnyi sajátos és újszerű narratívát.
Ennek ellenére a kötet megéri a rááldozott időt, és nem kell politikusnak vagy vállalatigazgatónak lennünk, hogy a Diktátorok kézikönyvét érdekesnek találjuk. Mondanám, hogy még a politikai szerepvállalással kacérkodó Simicska Lajosnak is érdemes elolvasnia, de az az érzésem, hogy ő már tudja a házi feladat zömét.
– mj –
Bruce Bueno de Mesquita – Alastair Smith: Diktátorok kézikönyve – Miért jó politika a rossz viselkedés?, Gabo, 2014, 399 oldal, 3990 Ft., fordította Bozai Ágota
