Velem ilyen nem szokott előfordulni, de ezt a recenziót úgy írom, hogy a könyvet nem olvastam végig. Mert rossz. Mert rettenetesen unalmas. Háromszázvalahány oldal után elegem lett a kínlódásból, letettem, és azóta néha elgondolkodom, miként szemléltethetném, mennyire pocsék. De az egyszer sem jutott eszembe, hogy jó lenne folytatni. Mert nem érdekel, mi lesz a vége, nem érdekel, mi történhetett a szereplőkkel.

És ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ízlésem szerint délelőtt kizárólag Proust, délután egy kis Joyce, estefelé Schopenhauer. Nem. Semmi bajom a művelt emberekkel egyébként, de tudom, hogy én vagyok a könyvkiadók ideális fogyasztója: bunkó, de olvas. Szorgalmasan.

Például thrillert. Frederick Forsyth? Hogyne. Tom Clancy? Őt még azután is olvastam, hogy intézmény lett belőle, sok másodvonalbeli skriblert elfedő márkanév, akinek maradék eszét elborította az áthatolhatatlan republikánus köd. Andy McNab? Persze. És nem csak ő: ha egy obsitos katona könyvet ír, én elolvasom. Például Dick Marcinko. Vagy Mark Owen. Vagy krimi is jöhet, például Elmore Leonard. Ezért is szeretem a munkám. Szakmányba olvashatok kedvemre bármit.

Szóval a műfajjal semmi bajom. De ez a könyv rossz.

Eleinte még tudtam röhögni az esetlenségeken. Azon, hogy Frei Tamás milyen bőkezűen szórja a felkiáltójeleket. Vagy azon, hogy a főhős lányáról, Fruzsikáról a könyv hátsó borítója leszögezi, hogy három éves és „fekete szemű”. Ennek megfelelően a 24. oldalon úgy jellemzi a szerző, hogy „állandóan pislogó, koromszemű”, majd a 25. oldalon váratlanul megállapítja: a „világra felnőttesen szegeződő zöld szeme” van. És ugye állandóan pislog. Nem tudom, Frei mikor látott gyereket utoljára, de náluk is pont úgy van, mint a felnőtteknél: ha nem pislognak, az a legjobb esetben azt jelenti, hogy alszanak.

Vagy ott van a főhős, a magyar, akinek André Calvi a neve. Értem, hogy az idegenlégióban szolgált, és a két korábbi regényből biztos kiderül, miért így hívják (az elsőről itt írtunk, a másodikról itt, interjú a szerzővel erre) – de ez akkor is nevetséges. Az is, hogy az ex-légiós visszatér, hogy vendéglős legyen, hogy kivegye részét a magyarországi gasztroforradalomból.

Mert ez a kifejezés is szerepel a könyvben. Az volt a benyomásom, hogy Freinek vagy egy nagy doboza, tele mindenféle érdekesnek tartott hírrel és újságcikkel. Aztán ha valamilyen érdekes megoldás kell, beletúr. Moszkvában valaki leöntöttek savval? Nosza, legyen benne a budapesti megfelelője. Svédországban óvodát gyújtottak fel? Beleírja, a magyar helyzetre alkalmazva. Szomáliai hadurak? Szomáliai hadurak is legyenek benne. És addig nem tudja abbahagyni, amíg a dobozt ki nem üríti. Feltételezem, ennek az lenne a célja, hogy a könyv minél aktuálisabbnak és életszerűbbnek tűnjön. Nyilván ezt a célt szolgálja élő és aktív politikusok – például Orbán és Gyurcsány – említése is.

Ám mindez nem segít. Frei könyvének nagyon egyszerű a problémája egyébként. Az, hogy a thrillert csak ürügyként használja, hogy előadhasson egy dagályos, közhelyes, elcsépelt, vacak és primitív pamfletet Magyarországról.

Frei regényében az lenne a nagy reveláció, hogy mindenről „az elit” tehet. Amelyik marakodik. És megkaparintotta az országot. És meggazdagodott. És persze Svájcban vett villát az elit. És Monacóba jár. Magánrepülőn. És mozgatja a politikát. Meg oligarcha. Sőt poligarcha. Mert vagyona van, és összefonódott a politikával. Ami egyébként az oligarcha definíciója, így érthetetlen, mire gondolhatott a szerző a semmitmondó poligarcházással. Továbbá a könyv elmondja, hogy Magyarország és a magyarok ilyenek meg olyanok. És a jók mind külföldre mentek. Közben vérzik a szívük a hazáért. És olyan patetikus bugyutaságokat mondanak, hogy Magyarországon ahhoz kell tehetség, hogy időben lelépjen az ember.

A jó thriller: forgatókönyv. Tömör jelenetek és a dialógusok viszik előre a történetet. Frei nem él ezekkel az eszközökkel. Kerüli a párbeszédet (ha meg nem, akkor olyasmi hangzik el, hogy „köcsög” vagy „cseszd meg”); szereplői pedig hosszú monológokba gabalyodnak. Amiket narráció vált fel. Minden túlírt lesz ettől, lapos, érdektelen. Akadt vajon a kiadóban legalább egyvalaki, aki beleolvasott a kéziratba? És úgy látta, hogy ez pont jó? A szórakoztatónak szánt könyveket a súlyosnak szánt mondanivaló ölheti meg: Frei regényével a banalitás tömegpusztító fegyvere végzett. Közben olyan mélyenszántó, mint a fürdőszoba fugázása közben unatkozó hidegburkoló geopolitikai okfejtései.

Mindenkinek van egy unalmas nagybácsija, aki órákon át képes önteni magából a strukturálatlan hülyeséget a kommunistákról, a jobboldalról, a románokról, meg Magyarország reménytelen helyzetéről, meg arról, mi lenne a megoldás. Arról, hogy ő mit tenne, ha hatalomra kerülne. Keressék fel, és hallgassák meg. Az élmény olyan lesz, mintha olvasták volna Frei könyvét.

Makai József

Frei Tamás: 2015: A káosz éve és a magyar elit háborúja, Ulpius-ház, 2013, 588 oldal, 3999 Ft