A kép forrása: Libri Kiadó

Talán még soha nem voltam olyan könyvbemutatón, ahol egy könyvet ennyien mutattak be. Lovasi András, Lévai Balázs, Kispál András, Szabó Attila, Leskovits Gábor, Nagy Ervin és a kultúrfitneszes Horváth Gergely állt és ült tegnap az Átrium színpadán, hogy erős kezdőlökést adjon az első kettő közös, Lovasi – Idáig tudom a történetet című könyvéhez. A jelenlévő zenészek ikonikus dalokat szólaltattak meg, Nagy Ervin a könyvből olvasott fel részleteket, Horváth Gergely kérdezett, Lévai Balázs válaszolt, Lovasi pedig mint az este csillaga csapódott folyamatosan a színpadon vizuálisan is jól elkülöníthető csoportok közé: énekelt, gitározott, emlékezett és bárki szavába vágva válaszolt a kérdésekre.

A bemutató Nagy Ervin felolvasásával kezdődött. Az első részlet Lovasi gyerekkoráról szólt: a németül folyékonyan csevegő fiúról, aki mire az eszét tudta, már csak a német pornóból átszüremlett szakszavakat tudta felidézni a nyelvből. Ezt követően Horváth Gergely a színpadra hívta az embert, akinek köszönhetően a popkultúra szerinte közelebb jött a magyarokhoz: Lévai Balázst. Együtt felidézték a könyv keletkezési pillanatát 2012-ből, amikor is pálinkagőzbe burkolózva ücsörgött Lévai és Lovasi egy disznóvágáson. Előbbi – már nem először – felvetette a könyv ötletét, és aztán némi előkészületek után egy év múlva összeállt a zenészportré. Ehhez a zenésztársak mellett barátokat, rokonokat, szülőket kérdezgetett Lévai, így lett az Idáig tudom a történetet Lovasi első 47 évének szubjektív dokumentációja, amelyben az olvasó a főhősön kívül betekintést nyerhet a 80-as, 90-es évek vidéki rockzenéjébe, az alternatív zenei szcéna máig meghatározó együttesének, a Kispál és a borznak kezdetébe majd végébe. „Mi voltunk a holdacskák, a bolygó meg a rock’n’roll szent ügye, ami köré rendeződtünk… Na, jó ez olyan mintha te írtad volna.”-szúrta oda Lévainak. „Nem ez olyan, minta Paulo Coelho írta volna.”-hangzott azonnal a mentegetőző válasz. De legfőképpen a könyv mégis Lovasi személyes próbálkozásainak, sikereinek és kudarcainak története. Ő pedig egy alkalmat sem mulasztott el, amikor érzékeltethette, hogy ez most csak róla szól.

fotó: Németh Dániel/Libri Kiadó

„Törtem a fejem, hogy ebből a Lovasi-portfólióból mit lehet értékesíteni” – kezdte a színpadon helyet foglaló, addig csak a háttérben zajló vetítésen önmaga negatív glóriájában megjelenő Lovasi. A passzív ház építését épp csak befejező énekesnek az írás folyamata egyfajta terápia volt: átrágták magukat az időn, ami sok mindent felszínre hozott. Maga a bemutató is különböző történetek felidézésébe torkollt, méghozzá főként olyanokat ástak elő a színpadon állók, amik a könyvbe nem kerültek bele. „Véletlenül próbáltam ki az LSD-t, azt elmesélem, nincs benne a könyvben.” – „Meg vagy bolondulva, hogy ezt kihagytuk?!”- vágta rá rögtön Lévai Lovasi sztorikezdésére. A történetet kifejtve megismertük a reggel 7-ig táncoló Lovasi, a kocsmai bokszban bujkáló Szénási és a pocsolyát ivó Bräutigam LSD-tripjét, és kábítószer vonalon maradva elmesélték még annak a füves sütivel kezdett koncertnek a történetét is, ami a süti-fogyasztók mindegyike szerint zenetörténeti jelentőségű volt, noha egyetlen Kispál-számot sem játszott rajta a Kispál. A színpadon lévők segítségével felidéződött még az Apa övének a csatja vécébeli felvétele, Lecsó és Lovasi első, pécsi szemfestékkel kontúrozott találkozása, amit most Korda György Találkozásának körülbelüli elszavalásával emlegettek fel ("Mondd, emlékszel még a találkozásra?/Nagy társaság, hangulatfény, táncoló párok,/De én csak téged láttalak!"), Lovasi kocsmafilozófus történetei a könyvben található kis zenei esszékhez kapcsolódóan és a Kispál-búcsúkoncertre HÉVvel érkező, az arcát Sziget újság mögé rejtő énekes versenyfutása az idővel.

Lévai Balázs elmondta, hogy az egyik legjobb forrás Szabó Attila volt, aki meglehetősen sok mindenre emlékezett az elmúlt évtizedekből. Ő egy időben, amikor népzenével foglalkozott „teljesen bekattant” és mereven elzárkózott mindentől, ami az alantas popkultúra rétegéhez tartozott, de a Kispálnak és Happy Borzdaynek köszönhetően végül észhez tért. Értékes volt az a kevés történet is, amit Kispál András osztott meg Lévaival. Egyébként ő volt az, aki a színpad szélén ülve a legkevésbé vette ki a részét a beszélgetésből, a hozzá intézett kérdéseket is igyekezett rövidre zárni, de láthatóan jól szórakozott, még ha ezt igyekezett is a gitárja mögé rejteni. A szerző, aki Lovasit először rajongóként, majd barátként követte, még a zenész szüleit is meglátogatta, ennek köszönhető a könyv első 100 oldala, ami már-már korrajz a Lovasi gyerekkorát magukba foglaló időkről. Ez egyébként – a rokonok reakcióitól való félelemtől vezetve- a könyv leggondosabban szerkesztett része. Egyikőjük sem érzi, hogy a könyvvel lezártak volna valamit. Lovasi szerint annyi történt, hogy az élete legizgalmasabb részének vége, a legizgalmasabb események már megestek vele.

fotó: Németh Dániel/Libri Kiadó

A 80 perces esemény végig jó hangulatú maradt, Lovasi csipkelődéseit mindenki jól viselte, a felolvasott részleteket és előadott dalokat szuperül választották meg, és a háttérben futó vetítés meglehetős amatőrsége is csak néha lógott ki az archív képek bájos rengetegéből. A dalok közül a teljesen vegyes felállású banda játszotta a Zár az égboltot, a Kényszer, érdek, ösztönéletet, a Csillag vagy fecskét, a Csend meg a zajt, a Miért nem tudod?-ot a Kiscsillagtól, és akárcsak pár hete Bátorkeszin, most is az Ágy, asztal, tévével búcsúztak. Meglehetősen vicces volt ülve-bólogatva hallgatni a dalokat, amiket amúgy ugrálva szokás ordibálni, és a levezetetlen mozgásigény a színpadon lévők heves lábmozgásán is látszott, de a számok mégis jól működtek, és bőven többek voltak, mint zenei aláfestés. Ez a hangulat valószínűleg a könyvet is jól jellemzi. Lovasi elmondta, hogy vannak olyan személyek, akik bár az ő életében fontos szerepet játszottak, tiltólistára kerültek, és jelentőségük ellenére nem kerültek be a könyvbe. Ennek a szubjektív szelekciónak köszönhető, hogy Lovasi visszaemlékezése képes vicces és könnyed maradni. A könyv köré szervezett esten legalábbis. A könyvre magára még kíváncsibbak vagyunk.