Fotók: Pályi Zsófia (Origo)

Ki akarna 3000 oldalt elolvasni egy nem író embertől? Vásáry Tamás Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész-karmesternek megjelent életrajzi regénye, az Üzenet. Pontosabban ez az 1243 oldal csak a regény első része, a folytatás kiadását jövőre tervezik. A könyvben hihetetlen pontossággal elevenedik meg a szemünk előtt minden, ami Vásáry életében történt a születésének pillanataitól kezdve az egész világot átívelő utazásokig. A szerzővel gellérthegyi lakásában beszélgettünk a zenélés, a majális és az onalizálás kapcsolatáról, arról, hogy a diktátorok sem hiszik magukat rossznak, illetve arról, hogyan ment el a kedve a zongorázástól csodagyerekként, és hogyan adott aztán neki erőt családja kitelepítése.

Zongorázik, vezényel és tetemes mennyiségben ír is. Hogyan viszonyulnak ezek egymáshoz?

A zongorázás után minden más láblógatás, mert zongorázás előtt a mai napig feszültté válok. A dirigálás előtt nem rettegek, persze mondjuk, ha Sztravinszkij Tavaszi áldozását adjuk elő, amiben minden taktus más ütemben szól, akkor azért van bennem feszültség, de semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor el kell játszanom valamit, amit bár már nyolcéves koromban tudtam, és ugyanúgy elkezdek izgulni, mint akkor. Fürst János kiváló karmester mondta nekem, hogy minél jobban dirigálsz, annál veszélyesebb terepre érsz, mert ha a zenekar nem jó, akkor csak követik a kottát, ha viszont rád figyelnek, akkor minden apró rezdülésedre reagálnak. De én ezt szeretem, jó emberekkel együtt dolgozni, és amíg egyedül zongorázni az inkább olyan, mint az onalizálás, a dirigálás inkább olyan, mint egy majális.

Ha valaki elkezdi olvasni a könyvet, könnyen megérti, hogy hogyan tudott több ezer oldalt megtölteni: félelmetes pontossággal emlékezik még a születése pillanatára is.

Ami amúgy most is olyan, mintha tegnap történt volna. Ez az egész tizenhatéves koromban derült ki, amikor a keresztfiam keresztelője volt. Én püspökunoka voltam, és a szertartás alatt eszembe jutott, hogy nekem nem templomban volt a keresztelőm. Megkérdeztem anyámat, aki csak hüledezett, hogy én hogyan emlékezhetek arra, mert még egyéves se voltam akkor, de elmondtam neki, hogy milyen volt a szoba, hogyan álltak az emberek az asztal körül, és így tovább.

Hosszú évtizedeket ölel át a történet, a könyvében rengeteg szereplő megjelenik. Mit vár az olvasói reakcióktól?

Volt, amikor az első feleségemnek figyelmeztetnie kellett, hogy regényt írok, nem vádiratot. De mindenkiről úgy írok, amilyen. Biztos lesz, akinek rosszul esik majd, amit olvas. Nem szeretek ítélkezni, de hát én két évet pszichoanalizáltam egy jungistával, ráadásul Dr. Bennettel, Jung jóbarátjával és kollégájával (ő írta Az igazi Jung című könyvet is - BM) és ha valaki jungista lesz, akkor nem fog ítélkezni, mert megtanulja, hogy mind egyformák vagyunk. Jung arról beszél, hogy minden embernek el kell jutni egy bizonyos tudatossági fokra, amikor a lelkével ismerkedik, úgy mint amikor az anatómia órákon megismerkedünk a testünkkel. Ilyen módon van egy bizonyos pszichológiai mechanizmus is, amit ha az ember ismer, akkor tudja, hogy senki sem véletlenül olyan, amilyen, hanem mindennek megvan a maga oka.

A mi civilizációnkban mindenki azt gondolja magáról, hogy tökéletes. Senki sem gondolja magáról, hogy rossz, ahogy egyik diktátor sem. Először önmaguknak hazudunk, aztán másoknak. A nővérem is nagyon megsértődött, amikor elolvasta az első könyvet, rosszul esett neki, hogy megírtam: annyira kifinomult eszközökkel ijesztgetett, hogy Hitchcock elbújhatna mögötte. Ez nem feltétlenül kedves vagy huncut dolog volt részéről, de nem is haragszom rá emiatt, mégis rosszul esett neki, hogy ezt is leírtam. A minap Müller Péterrel beszélgettem erról, és ő azt mondta, hogy annál is rosszab lesz a reakció, mint amire számítok, szerintem be is fognak perelni. Mert ha még sokan nem is élnek azok közül, akikről szó esik, a gyerekeknek és az unokáknak nem biztos, hogy tetszeni fog, amit leírtam.

Ezt a könyvet 1969-től 1994-ig írta, és nem tervezte kiadni. Akkor miért írta?

Általában mindent szeretek megosztani másokkal, és a saját történeteimmel is így vagyok. Az első feleségemnek addig mondogattam, hogy meg kéne írni ezt, meg kéne írni azt, hogy egyszer azt mondta nekem, hogy kezdjem el. Kicsit nyafogtam, hogy másnap koncert, de mondta, hogy mindig lesz valami. És akkor elkezdtem és kinyílt a vízcsap. Aztán utazások alatt, szállodákban, repülőtereken, taxikban folytatódott. Nagyon könnyen ment az egész, olyan volt, mintha valaki diktálna nekem, nem tudtam, hogyan kezdődik a következő mondat, és azt sem, hogy hogyan fejeződik be. Azért olyan is előfordult, hogy hónapokra megakadtam.

Sokáig csak a feleségével osztotta meg az írásait?

Ez volt a közös szórakozásunk, hogy felolvastam neki, és nagyon sokat segített abban is, hogy csak azért ne írjak meg valamit, mert érdekes. Ez ugyanis nem életrajz, hanem életregény. Ez a könyv a privát pszichodrámám, amiben a barátaim számára is ismeretlen dolgokról beszélek.

Mikor lett ebből a szövegből könyv?

Folyamatosan. Ahogy egyre haladtam az anyaggal, és másnak is megmutattam, például az első feleségem apjának, aki a Dél-amerikai Magyar Hírlap szerkesztője volt, vagy más családtagnak, később pedig néhány újságírónak is, egyértelmű volt, hogy ez egy kész regény. Az anyagot végül könyvek szerint rendeztem, a megjelent első kötetben ebből van négy könyv. Az első a debreceni gyerekkort dolgozza fel, a második a pesti éveket, aztán jön a házasság, az emigrálás, és így tovább. A 3000 oldal első fele jött ki most, jövőre pedig a másik fele jelenik meg. Magát a kiadást ugyan sosem terveztem, meg amúgy is, ki akarna 3000 oldalt elolvasni különösen egy nem hivatásos író embertől?

Mennyit kellett dolgozni a szöveggel a megjelenés előtt?

Nemrég a jövőre kiadásra kerülő szövegeket elolvasva mondta nekem Dunajcsik Mátyás szerkesztő, hogy olyan, mintha valaki már megszerkesztette volna előre az anyagot. Helyesírási hibákkal persze teli voltak a könyvek, ebben tökéletesen egyezek Chopinnel, ő is sok nyelven beszélt, de minden nyelven hibásan írt.

Csodagyereknek tartották, a könyvben is nagyon sokat ír erről. Min múlik, hogy egy csodagyerek felnőttként is sikeres pályát fusson be?

Csodagyereknek lenni nagyon veszélyes dolog. Először is ugye nincs garancia arra, hogy a csodagyerekből csodafelnőtt legyen. Gyerekként kiváltság és hízelgő dolog, hogy másképp kezel mindenki, és éreztetik vele, hogy különleges, de nem maradhat örökké egy gyerek. A csodagyerekségen nagy váltás túllépni. Velem akkor történt meg, amikor elköltöztünk Debrecenből. Pesten Hernádi Lajos lett a tanárom, akinél már nem én voltam a kedvenc növendék, hiába ment minden nagyon könnyen. Hernádi nem engedett koncertezni, csak az órákon játszhattam, a végén már nem is szerettem zongorázni, és nem tudtam, hogy valaha ki fogok-e jönni ebből az állapotból. Aztán olyan negatív dolgok húztak ki, amiket meg kellett élni a továbblépéshez. Például, hogy kitelepítették a szüleimet, és hogy pénzre volt szükségem. Esztrádműsorokban kezdtem játszani, és így újra találkoztam a közönséggel, a közönségen keresztül pedig önmagammal is. Persze kitelepítettek gyerekeként mindez nem jöhetett volna létre Kodály segítsége nélkül.*

A család mennyire tudja segíteni vagy akadályozni egy csodagyerek fejlődését?

A csodagyerekek életére jellemző, hogy a szülök saját ambícióikat szeretnék megvalósítani a gyerekben, ami sok problémát tud okozni. Mert nemcsak te rontod el, és neked esik rosszul, ha hibázol, hanem ezzel a családodnak is ártasz, és ez megnyomorítja az embert. Én például nagyon lámpalázas voltam, amit először ugyan nem tudtam, de amikor a rádióban mondták be, hogy elmarad egy koncertem a zenésztársam betegsége miatt, és abban a pillanatban elmúltak a lázas tüneteim, az egyértelmű bizonyíték volt.

*Vásáry apja kisgazda párti politikusként Nagy Imre mellett  lett földművelődésügyi államtitkár, ezért is költözött a család Debrecenből Budapestre. Ahogy azonban a kommunisták kezdték átvenni a hatalmat, Vásáry Józsefet kizárták  a Parlamentből. Végül feleségével együtt kitelepítették, Pestről Jászkarajenőre. Fia csak azért maradhatott Pesten, mert akkor már Kodály Zoltánnál tanult, és a mester kijárta növendéke felmentését.

A Figaro tavalyi interjúja Vásáry Tamással erre olvasható.