Általában nem szoktunk részleteket közölni nemsokára megjelenő könyvekből, mert meg vagyunk győződve arról, hogy ezeket senkinek sincs türelme elolvasni. Most viszont kivételt teszünk, mert a november elején várható Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei minket is nagyon bezsongatott. Az amerikai gyerekkönyv nagy siker volt a tengerentúlon, és nem csodálkoznánk, ha hamar filmet csinálnának belőle. A regény egy titokzatos árvaházról szól, ahol különleges képességű gyerekek élnek. Itt a magyar borító, a tovább gomb után pedig borzongatós részlet a könyvből!

Korábban: A legtökéletesebb könyvelőzetes

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (részlet)

“[B]ecsapva éreztem magam, amikor rájöttem, hogy Portman nagyapa legjobb történeteinek a legtöbbje nem lehet igaz. A legfantasztikusabb történetek a gyerekkoráról szóltak, arról, hogy Lengyelországban született, ám tizenkét éves korában elküldték egy walesi gyermekotthonba. Amikor megkérdeztem, miért kellett elhagynia a szüleit, mindig ugyanazt felelte: mert üldözték őt a szörnyek. Lengyelország csak úgy hemzsegett tőlük, mondta.

— Miféle szörnyek? — kérdeztem ámulva. Ez amolyan megszokott dologgá vált.

— Rémületes, púpos, rothadó bőrű, fekete szemű szörnyek — felelte mindig. —

És így jártak! — És úgy csoszogott utánam, ahogyan a régi filmek szörnyei, amíg el nem szaladtam nevetve. (…)

                Még fantasztikusabbak voltak a walesi gyermekotthonról szóló történetei. Elvarázsolt hely volt, mondta, amelyet úgy terveztek meg, hogy a gyerekek biztonságban legyenek a szörnyektől, egy olyan szigeten, ahol mindig sütött a nap, és soha, senki nem betegedett meg, nem halt meg. Mindenki együtt élt egy nagy házban, amelyet egy bölcs, vénséges madár oltalmazott – legalábbis a történet szerint. Ahogy azonban idősebb lettem, kezdtek kétségeim támadni.

— Miféle madár? — kérdeztem egy délután hétéves koromban, és kétkedő tekintettel néztem rá a kártyaasztal fölött, miután hagyott nyerni a Monopoly-ban.

— Egy nagy sólyom, aki pipázott — mondta.

— Nagyon ostobának tartasz, nagyapa.

Megszámolta narancssárga és kék papírpénzeinek megfogyatkozott kötegét.

— Eszemben sincs, Jakob. — Tudtam, hogy megbántottam, mert előjött soha le nem vetkezett lengyel akcentusa, ezért az eszemben esembennek, a sincs szincsnek hangzott. Bűntudatomban megpróbáltam kedvezőbben adni hangot kétségemnek.

— De miért akartak bántani titeket a szörnyek? — kérdeztem.

— Mert nem olyanok voltunk, mint mások. Különlegesek voltunk.

— Hogyan különlegesek?

— Jaj, sokféleképpen — mondta. — Volt egy lányka, aki tudott repülni, egy fiú, akiben méhek éltek, meg egy testvérpár, egy fiú meg egy lány, akik hatalmas sziklákat tudtak felemelni.

                Nehéz lett volna eldönteni, komolyan beszél-e. Ám nagyapámat sosem tartották vicces embernek. Elkomorodott, mert látta rajtam a kételkedést.

  — Jól van, nem kell elhinned nekem — mondta. — Vannak fényképeim! — Hátratolta kerti székét, bement a házba, és egyedül hagyott a beárnyékolt verandán. Egy perc múlva visszajött kezében egy régi szivardobozzal. Előrehajoltam, hogy jobban lássam a négy gyűrött és sárguló fényképet.

Az első homályos felvétel volt, rajta öltönynek látszó valami, amelyben nem volt ember. Vagy az illetőnek nem volt feje.

— Dehogynem volt feje! — vigyorgott nagyapám. — Csak nem látod.

— Miért? Láthatatlan?

— No nézd csak, mennyi esze van! — Felhúzta a szemöldökét, mintha meglepte volna, hogy így tudok következtetni. — Millard, úgy hívták. Mókás kölyök. Néha azzal jött, hogy „Hé, Abe, tudom, mit csináltál ma”, és elsorolta, merre jártam, mit ettem, mikor piszkáltam az orrom, amikor azt hittem, nem lát senki. Néha követte az embert, hangtalanul, mint az egér, ruhátlanul, hogy ne lásd – és csak leskelődött! — A fejét csóválta. — Amikor a legkevésbé számított rá az ember…

Elém tett egy másik fotót. Miután megnéztem, megkérdezte:

— Szóval? Mit látsz?

—Egy kislányt.

— És?

— Koronát visel.

Megérintette a kép alját.

— És a lába?

Közelebbről szemügyre vettem a képet. A lányka lába nem érintette a talajt. De nem ugrott fel – mintha lebegett volna a levegőben. Leesett az állam.

— Repül!

— Majdnem — mondta nagyapám. — Levitál. Csak nemigen tudott uralkodni magán, ezért néha le kellett kötöznünk, hogy el ne szálljon!

Nem tudtam levenni a szemem a lányka nyugtalanító babaarcáról.

— Ez valódi?

— Persze — felelte mogorván, eltette a képet, és egy másikat csúsztatott a helyére, amelyen egy cingár fiú jókora követ emel a feje fölé. — Victor meg a húga nem voltak ennyire ügyesek — mondta —, de annál erősebbek!

— Nem látszik erősnek — néztem a fiú vézna karját.

— Pedig nekem elhiheted, hogy az volt. Egyszer próbáltam vele szkanderezni, kis híján letépte a karom!

Ám a legfurább az utolsó fénykép volt. Egy emberi fej hátulról, amelyre egy arc volt festve.

Csak bámultam a képet, miközben Portman nagyapa magyarázott.

— Két szája volt, tudod? Egy elöl és egy hátul. Azért nőtt olyan nagyra és dagadtra.

— De ez hamisítvány — mondtam. — Az arc csak rá van festve.

— Persze, a smink hamis. Egy cirkuszműsorhoz készült. De én mondom, két szája volt. Nem hiszel nekem?

—           Hiszek neked — mondtam."