Az 1848-49-es szabadságharcot, előzményeit és utóéletét számos regényíró dolgozta már fel. Legutóbb két deheroizáló könyv jelent meg a kor hőseiről. Szécsi Noémi az emigrációba kényszerült egykori szabadságharcosok széteső közösségét választotta Nyughatatlanok című regényének témájául (itt írtunk róla), Fehér Béla frissen megjelent könyve, a Kossuthkifli pedig a hazafiságról, a frontvonal mögött mindennapi életét élő országról tesz fel kényelmetlen kérdéseket (itt írtunk róla). A mai napig legnépszerűbb feldolgozás azonban kétségkívül Jókai Mórnak a huszadik évforduló tiszteletére írt könyve, A kőszívű ember fiai. A hős Baradlayak kitörölhetetlenül beleégtek a hazafiságot, a nemzeti identitást feldolgozó irodalmi hagyományba, a magyarórákon ma is Baradlay Ödön és Richárd alakján keresztül tanuljuk meg, mit jelent a „cselekvő hűség a hazaért”.

Mednyánszky Cézár történelmi alakja mintha csak egy Jókai regényből született volna meg. A három testvér közül a legkisebb fiút szülei egyházi pályára szánják, hogy a fogyatkozó családi birtok ne vékonyodjon tovább. A kétségekkel, szerelmi bánattal küzdő Cézár 23 éves, felszentelt pap, amikor kitör a forradalom. Az eszmékért, Magyarország szabadságáért lelkesedő Cézár lesz az a tábori lelkész, aki a kápolnai csata második napján kezében magasra tartott kereszttel vezeti hadba a 16. Zanini-gyalogezred katonáit, és akit Görgey miniszterségekor a hadügyminisztérium lelkészi osztályának élére neveznek ki. Nagyjából eddig tartana a Jókai-regény, de a történelmi alaknak, Mednyánszky Cézárnak még meg kell élnie néhány kevésbé heroikus évet. A szabadságharc leverése után a vértanúság helyett a menekülést választja, az emigrációban Kossuth Lajos megbízásából kapcsolatot tart a francia baloldali politikusokkal, de maga sem hisz abban, hogy ennek igazán volna értelme. Az újabb szerelmek, újabb csalódások után végleg leveti a reverendát, Ausztráliába hajózik, de a remélt gazdagság helyett szegénységet talál, és egy testében és lelkében megnyomorított emberként tér vissza, aki továbbra sem tud gyökeret verni, és 1857-ben, krisztusi korában véget vet életének.

Mednyánszky Cézár francia nyelven írt emlékirata magyarul 1930-ban jelent meg Óvári-Avary Károly gondozásában. Az emigrációban írt visszaemlékezés önkényesen fordított és szerkesztett magyar kiadását a Nyugat második nemzedékének költője, Sárközi György recenzálta a Nyugatban. Sárközi teljesen Mednyánszky Cézár hatása alá került, csodálja ezt „a romantikus jellemet, amely csak ellentéteket ismer, csak nagy gesztusokra tudja emelni kezét, s amely mindenütt belébotlik a középutak hálózatából álló élet könyörtelen realitásába”.

Sárközi György (Kép: nyugat.oszk.hu)

Osvát Ernő 1917-ben fedezte fel a 18 éves Sárközi Györgyöt, aki ettől kezdve rendszeresen publikált a Nyugatban. Mednyánszky Cézárhoz hasonlóan ő sem igazán találta helyét a különböző hivatások erdejében. Jogi, zenei és bölcsészeti tanulmányai rövid időn belül abbamaradtak. Induló költőként a vallásos áhítatról, a szépség dicséretéről szólnak versei. Az 1920-as évek végén egyre kevesebb verset írt, érdeklődésének középpontjába a Trianon utáni nemzeti és társadalmi kérdések kerültek. Ahogyan egyre inkább tudatosult a trauma Sárközi Györgyben, a harmóniába vetett hite megfakult, érdeklődése a szabadságharc felé fordult. A már idézett kritikájában írja, hogy „az 1848-49-es szabadságharc nem gazdasági önzések gyilkos, romboló tornája volt, mint a világháború, hanem építő célokért folyt. Ezek a célok mindmáig csak töredékesen valósultak ugyan meg, a nemzet életének azonban olyan gyökeres megváltozását jelentik, amelyhez csak Szent István abszolutisztikus eszközökkel keresztülvitt nagy rendszerváltoztatása fogható. Természetes, hogy ily nagy rázkódás fejetetejére kell, hogy állítsa az egyéni sorsok tömegét.”

Alapos előtanulmányok után 1931-ben írja meg nagyívű történelmi regényét, a Mint oldott kévét, amelyben Mednyánszky Cézár romantikus kalandokban bővelkedő életét bontja ki a szabadságharcba tartó, reményteljes Magyarországon, a véres harcokban és a gyökértelen emigrációban.

Bár Sárközi alapvetően egy romantikus hőst rajzol meg, a Mint oldott kéve a 20. század elejének regénye, amelyben a pátosz és az összhang csak hamiskás, ideiglenes állapot. A nagyjából húsz évet felölelő történetben a hangsúlyt a szereplők érzéseire, lelki fejlődésére, változására helyezi. A Mint oldott kéve Sárközi korai verseit idéző idilli, a természet és a hitvilág harmonikus képeivel indul: a Mednyánszky-fiúk a szép, békés kastélyparkban játszanak, a házitanító szavairól egy méh zümmögése vonja el a figyelmüket, miközben a szülők a tágas szalonban a gyerekek jövőjét tervezik, és már szinte maguk előtt látják hatalmas püspökként, Isten hű szolgájaként a legkisebb bárót, Cézárt.

Már a Tompa Mihály verséből kölcsönzött cím előrevetíti azt, ahogyan Sárközi regénye párhuzamosan, kevés metszésponttal, aránytalanul megmutatja a hősök – a három Mednyánszky-fiú és Görgey Artúr – életútját az indulástól egészen a bukásig, Világosig, hogy aztán szétszórja őket a világok különböző pontjain. Rengeteg szereplő, fiktív és valós helyzetek, történelmi pillanatok és regényes kitérők rapszodikus váltakozását követi az olvasó, akinek az első két részben még meg kell osztania figyelmét a négy történelmi alak vágyai, félelmei között, hogy Világos után már csak az emigrációban ide-oda csapódó száműzöttre összpontosítson.

Than Mór A kápolnai csata c. képén Mednyánszky Cézár vezeti a gyalogezredet

Sárközi a romantika és a modernizmus eszközeit keveri. Hőseit élesen ellentétes, olykor végletekből építkező, de nem tisztán jó vagy rossz tulajdonságokkal ruházza fel, testi ábrázolásukhoz naturalista jegyekhez nyúl. A környezet, a természet együtt változik az érzések hullámzásával, a sorssal való küzdelem alakulásával. A hősök lelki vívódásainak forrása főként a túlhevült érzelem a haza vagy egy nő iránt. Ez a kevert hangulat érződik például, amikor a szabadságharc leverése után Mednyánszky Lászlót akasztják: a szabadságharc hőse, a magyar függetlenség mártírja „elkábul és homályos öntudattal egy csók ízét sejti ajkán, amely mögött nyelve duzzadni kezd, s lassan előretörekszik”.

A Mint oldott kéve összetett témákat ölel fel.  A szabadságharc két éve vagy az emigráció önmagában is bőséges alapanyagot jelenthetne egy nagyregényhez, az olvasó azonban egyik nagy jelentőségű pillanatból sodródik a másikba, át a reformkoron, a hadjáratokon, Világoson, a széthulló emigrációig, a kalandorok Ausztráliájáig – és vissza. A terjedelmes regényt emiatt többször kapkodónak, túlvállaltnak érezni, az epizódok megrekednek egy-egy pillanatban, hogy a következő jelenetek már egy másik helyre és/vagy időbe repítsenek. A megszakítások feszültsége, a laza regényszerkezet azonban mégis inkább hozzátesz az egész hangulatához. Ezek a kijózanító váltások rántják vissza a regényt a giccses romantika-parafrázisból, mentik meg az epizódokat az önmagukba gabalyodó túlírástól. A szabadságharc körüli éveket, az akkori Magyarország sorsának alakulását nehéz volna tisztán, érzelemmentesen megközelíteni, különösen egy hasonlóan mély nemzeti trauma, a vesztes világháború, Trianon után. A prózaíró Sárköziből rendre elő is tör a költő, hogy grandiózus, kissé hatásvadász képekben mutassa meg, ahogyan „egy aprócska nemzet játszotta a láncait tépő óriást”.

A szerkezeti hibákkal, a nemzeti giccsbe hajló félsorokkal együtt – és nem ellenükre – szerethető könyv a Mint oldott kéve. Erősen kiolvasható belőle egy, az örökösen kétségek között őrlődő Cézárral, az 1840-es, ’50-es évek Magyarországával sorsközösséget érző író ambivalens viszonya, szentimentalizmusa és kritikája. A szabadságharcról szóló regények olvasója előtt önkéntelenül jelennek meg Jókai szívvel-lélekkel harcoló, önfeláldozó hősei, a Baradlay-fiúk. A Mednyánszkyak nem ilyenek: félnek, csalódnak, dezertáláson törik a fejüket, álruhában menekülnek, bátorságuk és hazafiságuk nem velük született attribútum, hanem az események sodró lendületében életre hívott, múlandó érzés. Görgey hol szenvedő szerelmesként, hol őrült diktátorként, hol a nemzetet védelmező hadvezérként jelenik meg. Amint a regény cselekménye maga mögött hagyja Világost, a szabadságharcosok egyre inkább elmaradnak, az elbeszélő már csak Cézárra figyel, és a hitében mindig is kételkedő, sorsa ellen küzdő pap száműzetésén keresztül mutatja meg, milyen lehetett apránként elveszíteni mindent, hogy a végső kétségbeesés után a papnövendékként szent életre, csodatevésre vágyó Cézár elkövesse az egyik legsúlyosabb bűnt.

Jókai A kőszívű ember fiaiban a mítoszok világába emelte 1848-49-et, és ettől az értelmezéstől máig nehéz elszakadni. Nem csak Szécsi Noémi és Fehér Béla antihősei keltenek idegen érzést, de Sárközi a Baradlayaknál csak pár fokkal valóságosabb, alig gyarlóbb Mednyánszkyjai is. Cézár örökös kétségei, a papi esküt semmibe vevő cselekedetei, László házasságtörései, bűzös éjjeliedénye, Eugén lassú észjárása, Görgey nihilje, kiállhatatlansága ugyan méltatlan a mitikus Jókai-univerzumhoz, de egy legalább annyira megkapó, szerethető regényvilágot építenek fel. A Mint oldott kéve már nem mítosz, de még nem is valóságszagú látlelet: átmenet a Baradlayak és a Bárdy Rudolfok, a Swappachok között.

***

A Mint oldott kévéből 1983-ban hétrészes tévésorozat készült Nemeskürty István forgatókönyve alapján Révész György rendezésében. A teljes sorozat megnézhető az MTV Videótárában.

Sárközi György: Mint oldott kéve, Helikon, Budapest, 2007, 648 oldal, 4290 Ft.