„A harmadik erő” – ez egy amerikai egyesület lapja volt, a magyar „harmadik út” szellemi elődei tehát valahol az USA farmergazdálkodó vidékein keresendők. A népi mozgalomról annyi minden maradt homályban az elmúlt kilencven évben, hogy most eljött az ideje annak, hogy az irodalmárok után a történészek is újragondolják a szerteágazó irányzat eszmetörténeti gyökereit.
„Nincs külön test és lélek: nemcsak a véralkat adja a kultúra formáját, hanem a kultúra formája is idomítja a vérséget. A lélek s a test egységét véve nem vagyunk alpesi fajta, nem vagyunk kaukázusi fajta, hanem igenis magyar fajról kell szólanunk, amikor népünkről beszélünk. Meg kell ösmernünk fajunkat…” - ennek az 1930-ban megjelent szövegnek a társszerzője hat év múlva, 1936-ban A Dunánál című versében már ezt írta: „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.”
A hetvenöt éve, 1937. december harmadikán meghalt József Attiláról manapság már hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nemcsak a baloldali és/vagy a kommunista nézetek felé hajlott, hanem közben a népi mozgalom indulásában is játszott némi szerepet. Erre hívja fel a figyelmet az az új, rendkívüli adatmennyiséget, számtalan politikai, irodalmi és szociográfiai művet összegző könyv, amelyet Papp István írt. A magyar népi mozgalom története. 1920-1990 című kötetet a Jaffa Kiadó adta ki, szerzője az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) tudományos kutatója.
Az irodalomtörténeti helyett sokkal inkább történeti-eszmetörténetinek nevezhető munkából kiderül, hogy József Attila volt az, aki Fábián Dániellel közösen igyekezett programot adni a radikális társadalmi változást kereső fiataloknak. Ketten adták ki tehát a „Ki a faluba!” jelszót – és a hasonló című 1930-as röpiratot, amelyből a bevezetőben idéztünk. Fábián Dániel és József Attila a Bartha Miklós Társaság (BMT) tagjaiként buzdítottak falukutatásra 1930 első felében. A költőzseni „aktív résztvevője volt a BMT rendezvényeinek, több cikket is írt a fajvédelemtől lassan eltávolodó Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjába, az Előörsbe. Olyannyira, hogy amikor 1930 második felében átmenetileg az illegális kommunista mozgalomban talált helyet, a moszkvai pártvezetés körében egy ideig fasisztának tartották őt” – írja róla Papp István, az 1979-ben Mezőtúron született történész-levéltáros.
Szabó Dezső
A népi mozgalom egyik háttereként szolgáló, számos későbbi ismert írót, költőt – Féja Géza, Kodolányi János – „kibocsátó” BMT 1925-ban alakult. A Horthy-korszakot „görénykurzusként” aposztrofáló, ekkoriban éppen fajvédő ideológiát hirdető Szabó Dezsőt követve kezdtek a BMT tagjai a szociális problémák felé kanyarodni. A Ki a faluba! legfontosabb tézise is Szabó Dezső alapján fogalmazódott meg: „minden társadalmi és gazdasági kérdés: parasztkérdés” Magyarországon. Szabó 1919-es Elsodort falu című könyve a Horthy-kor kezdetén az egyik alapvető ideológiai alkotásnak számított. Átmenetileg, 1920-22-ben a keresztény-nemzeti kurzus egyik ünnepelt ikonjává vált az író. Majd az új rezsim egyik legkomolyabb kritikusává vedlett, mert szerinte elsikkasztották a földreformot, nem biztosították a parasztság politikai képviseletét és elhanyagolták a falu művelődési problémáit.
Az amerikai előzmények: a harmadik erő
A népi mozgalomnak a parasztság fontosságának hangsúlyozása és a társadalmi problémák felvetése mellett a magyar út vagy „a harmadik út” követése volt az egyik legelemibb javaslata. Se Kelethez, se Nyugathoz, se liberális kapitalizmushoz, se ortodox államszocializmushoz nem vonzódó íróink sajátos magyar útjának azonban a gyökerei az USA-ba vezetnek, jóllehet ez talán még bennük sem mindig tudatosult. A harmadik út szorosan kötődik a modern populizmus (egyik) bölcsőjéhez, a 19. század végi, 20. század eleji amerikai farmermozgalmakhoz – Papp ugyanis a magyar népi mozgalmat a modern populizmus vonulatában helyezte el eszmetörténeti szempontból.
A modern populizmus szerinte a tömegdemokráciák kialakulásából fakad, minthogy az általános választójog kiterjesztése miatt csak „nagy tömegű választó meggyőzése révén” lehetett megszerezni a hatalmat. Így még a diktatúrák is a „nép ügyére” kezdtek hivatkozni, a korábbi isteni elrendelés, kiválasztás vagy születési előjogok hangoztatása helyett. Persze a népi írók vagy utódaik, az ÁBTL kutatója által nép-nemzetinek nevezett, az 1960-as évektől feltűnő nemzedék talán nem is ismerte az amerikai populizmus első hetilapját. Az amerikai Farmer Szövetség egyik „bomlásterméke”, vagyis az 1902-ben alapított Amerikai Egyenlőség Társasága (American Society of Equity) adta ki ezt a The Third Power („A harmadik erő”) című újságot.
A harmadik erő alapgondolata tehát nem térségünkből, hanem az USA agrárrégióiból indult világkörüli útjára. Mindez egészen más megvilágításba helyezi persze a „magyar utat” követelő, a saját vagy „harmadik utat” hangoztató népi írók elképzeléseit is. Az önmagát „marxizmus nélküli szocialistának” valló Németh László például még 1943-ban is a harmadik utat javasolta az angolszász polgári demokráciával és a szovjet államszocializmussal szemben – írja Papp István. Mindennek némi furcsa mellékzöngét kölcsönöz az, hogy a harmadik út is angolszász eszmetörténeti vonulatokra vezethető vissza – még akkor is, ha esetleg nem minden magyar követője volt ennek tudatában. De nem csak a harmadik út „apostola”, Németh László, hanem a nála sokkal demokratikusabb gondolkodású Bibó István is hasonló elveket hangoztatott, amikor például a gazdaságban az egyéni vállalkozás szabadságát a nagyüzemek munkásközösségi tulajdonával akarta összeegyeztetni, és jó lehetőséget látott a harmadik út megvalósítására a szövetkezetek létrehozásában is – ahogy ezt például Salamon Konrád hangsúlyozza egy a harmadik útról szóló elemzésében.
Bibó István, Tomori Viola, Erdei Ferenc és Id. Erdei Ferenc Makón (1940)
A finn példa
Az USA-ban a demokratikus politikai kultúra – azon belül pedig elsősorban a Demokrata Párt és a Franklin D. Roosevelt elnök által képviselt irányzat – a 20. század első felében „felszívta” a harmadikutas farmerek mozgalmát, és beépítette politikájába a legfontosabb követeléseiket. Európában Finnországot emeli ki Papp István, mint ahol a polgárosodó és modernizálódó parasztság törekvéseit képes volt „becsatornázni” a demokratikus politikai rend. A finneknél több pártban is megjelentek a populista irányzat hívei, és az egész politikai rendszert áthatotta a nemzetépítéssel párhuzamos „népi” és paraszti törekvések támogatása.
Papp szerint különösen ez utóbbi, a finn példa ihlette meg a magyar népi gondolkodókat, akikre az USA közvetlenül nemigen hatott. A finn modernizáció, a földkérdés rendezése, a parasztpolgárosodás sikeres északi mintája elsősorban Kodolányi János (Suomi, illetve Suomi titka) és Erdei Ferenc (Parasztok) munkáin keresztül „szivárgott be” Magyarországra a két háború között. Kodolányi utazóként kiemelte a modern tömegközlekedési és telefonhálózatot, amelyek az elzárt településeket kapcsolták be Finnország véráramába.
Erdei pedig azt emelte ki, hogy a két háború között Finnországban kisajátítottak minden
Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe
(első kiadás)
Cifra nyomorúság
A népi írók ugyanis Magyarországon is a földkérdést tartották a legfontosabb rendezendő ügynek. A parasztság felemelését, középosztályosodását várták, de ehhez tulajdonhoz, birtokhoz akarták juttatni a parasztokat. Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiájában Északkelet-Magyarország megyéit mutatta be, és immár nemcsak a parasztságról, hanem az ipari munkásságról és egy kicsit a városi polgárokról is írt. A csehszlovák határ mentén a problémákat immár nemcsak Trianon igazságtalanságában látta – ahogy azt a Horthy-kor propagandája sulykolta -, hanem a modernizáció és a földreform hiányában.
A Horthy-kori földreform az 1920-as évek elején minimális volt, és a földkérdés megoldatlanságát az egyik legradikálisabban bíráló Kovács Imre A néma forradalom című 1937-es könyvében ezt írta: „Magyarországon a látszatkonszolidáció szörnyű jelenségeket takar. Az egyke, a kivándorlás, a szekták és a szélsőséges, ködös politikai mozgalmak egy elnyomott nép reménytelen kísérletezgetései. Kollektív extázis járja át népünket, és az öntudat elborulásával új lehetőségek nyílnak számára.” A polgári demokráciát a népi mozgalommal összeegyeztetni próbáló Kovácsot e könyve miatt háromhavi fogházbüntetésre ítélték a Horthy-korban: a túlzott társadalomkritikát nem bírta el tehát a rendszer.
A polgári demokratikus, liberális vonulat nemcsak az egész Horthy-korban szorult vissza Magyarországon, hanem a népi írók körében is csak szórványosan képviselték néhányan: a már említett Szabó Zoltánt és Kovács Imrét, illetve leginkább Bibó Istvánt sorolhatjuk ide. S ezt is változó intenzitással tették, hiszen Kovács Imre a második világháború után szabályos kirohanást intézett a svábok ellen, a kitelepítési kampányhoz hozzájárulva. Így ha a demokratizmust tekintjük fokmérőnek, akkor Bibó Istvánt, a politikai gondolkodót, jogfilozófust és államférfit mondhatjuk leginkább példaadónak.
Főleg, ha végigtekintünk a népi mozgalom „ikonjainak” – Németh László, Erdélyi József, Szabó Dezső - zaklatott történetén. Bibó a második világháború után is nemes eszmékről tett tanúbizonyságot, amikor a zsidóüldözés tanulságairól és a magyar demokrácia válságáról írt tanulmányokat. De 1956-os kiállása – a Nagy Imre-kormány egyedüliként helyén maradt minisztereként, a Parlamentből tiltakozott a szovjet invázió ellen – is példaértékű lehet az utókor számára.
A polgári demokrata irányzat gyengeségében nemcsak a népi írók a hibásak. Juhász Gyula történész egy eszmetörténeti munkájában idézi Szabó Zoltánt, aki a nácizmus ellen Szellemi honvédelem címmel cikksorozatot indított a harmincas évek végén a Magyar Nemzetben. „Rá kellett jönnünk, hogy a társadalom jó részének a nacionalizmusa már teljességgel ellene mond jellemünknek, hagyományi kötelezettségeinknek és jövőbeni érdekeinknek” – írta a Cifra nyomorúság szerzője.
A korral jobban igyekezett haladni, mégsem volt sokkal eredményesebb politikájában Veres Péter, a Nemzeti Parasztpárt világháború utáni elnöke. Miközben a második világégés alatt volt egy rövid, de kifejezetten erőteljes antiszemita szakasza a pályafutásának, addig a háború után döntő szerepe volt abban, hogy a Nemzeti Parasztpártból kiszorult a demokratikusabb irányzat, a már említett Kovács Imre vonulata. Kovács végül az emigrációt választotta, Veres pedig utólag hiába tett gyenge kísérletet a szovjetizáció ellenében, és hiába próbálta a szovjet kolhozrendszer bevezetését meghiúsítani.
Németh László
Két nemzedék
Papp István a népi mozgalom történetét két, lényegében hasonló folyamatra bontja a 20. században. Mind az 1920-as években, mind az 1960-as években először a szépirodalmon belül fogalmazódtak meg bizonyos gondolatok – véli. Aztán a többnyire magányos alkotók jelentkezését a nemzedéki tömörülés igénye követte. Az eszköz ehhez előbb egy, majd több folyóirat indítása lett, még később pedig egy laza szervezetű mozgalom, végül egy politikai párt. A szóban forgó pártok: az 1939-ben alakult és a negyvenes években némi befolyást nyerő Nemzeti Parasztpárt, illetve az 1980-as évek végén alakult s a kilencvenes években kormányra kerülő Magyar Demokrata Fórum.
A nagy előfutár és kortárs, Szabó Dezső kivételével a mozgalom meghatározó egyéniségei egyaránt a húszas években robbannak be a magyar irodalmi életbe. Először Erdélyi József, később Illyés Gyula és Németh László. Utánuk Kodolányi János és Féja Géza. Közülük Szabó Dezső, Németh László sokszor elválik a derékhadtól. Móricz Zsigmond sem tartozik szorosan a csoporthoz, bár támogatja őket: csak a Horthy-korszak vége felé, a harmincas évek második felétől azonosul velük szinte teljesen. Szabó Lőrinc nem stílusában, témaválasztásában, legfeljebb gondolkodásában kapcsolódik a népi írókhoz. Ebben az időszakban a zeneszerzők közül Kodály és Bartók sorolható a mozgalom gondolatkörébe. A pedagógiában Karácsony Sándor, a néprajzkutatók közül pedig például Györffy István tartozik ide.
A baloldaliak
A népi írók közül sokan már a kezdetekben kommunisták voltak vagy fokozatosan jutottak el a szélsőbaloldali ideológiákig. Illyés Gyula csak óvatosan, Darvas József és Erdei Ferenc annál egyértelműbben vállalta végül ezt az irányzatot. Darvas és Erdei azon ritka politikusok közé tartoztak, akik a Rákosi-korszakban szinte megszakítás nélkül miniszteri posztokat töltöttek be, egészen 1956-ig, aztán Erdei még Nagy Imre forradalmi kormányában is szerepet vállalt.
Illyés Gyula számos fontos művet alkotott a 20. század során, így például a Puszták népe a cselédség borzalmas állapotairól ad képet. Illyés körülbelül öt évtizeden át meghatározó alakja volt nemcsak a népi mozgalomnak, hanem a magyar szellemi élet egészének. Papp csak óvatosan említi meg, hogy a Kádár-korszakban Illyés baráti kapcsolatba került Aczél Györggyel, a kultúrpolitika irányítójával. Még meglepőbb talán, hogy hasonlóan jó viszonyt alakított ki Aczél Németh Lászlóval is.
A 60-as évek új nemzedéke
A baloldali irányzat a Rákosi-kor letűnte után viszonylagosan nagyobb szerephez jutott tehát a Kádár-korszakban. Hamarosan, a 60-as években azonban egy új generáció is feltűnt a népi mozgalomban. Csoóri Sándor, Csurka István, majd Fekete Gyula bukkan fel. Ebben a Papp István által már nép-nemzetinek nevezett áramlatban már nagyobb szerepet kapnak a történészek, tanárok, irodalomtörténészek és más értelmiségiek. Für Lajos, Czine Mihály, majd Kiss Gy. Csaba, Bíró Zoltán és egy újabb író, Csengey Dénes.
Papp István hangsúlyozza azonban, hogy alapvető különbségek vannak a népi mozgalom Horthy- és Kádár-korszakbeli története között. Így például már a problémák felvetése is különbözött a húszas és a hatvanas években: Horthy idején a parasztságot mint félreszorított társadalmi csoportot állították a saját fókuszukba a népi írók. A Kádár-korban ugyanakkor a parasztság már felbomlóban volt, a mezőgazdaság szocialista átszervezése a népi írók vélt vagy valós társadalmi bázisát is meggyengítette. (Valójában a népi írók másik bázisa mindig is az értelmiség és a középosztály volt, csak ez a Kádár-korban vált nyilvánvalóvá.) Éppen ezért ezt a nemzedéket Papp István már nép-nemzetinek nevezi. A 60-as évektől kezdve már a határon túli magyarság kérdései, a magyarság lélekszámának csökkenése, a korlátozott fogyasztói társadalmat érintő viták és látensen a demokratizálódás kérdései voltak a legfontosabb problémák, amelyek a népi írókat foglalkoztatták.
Antiszemitizmus
A népi írók 1920-1990 közötti történetét végigkíséri egy árny, amely hol nagyobb, hol kisebb jelentőséget kap. Az antiszemitizmusról van szó, amely időről időre felbukkan, és óriási károkat okozott az egész mozgalom számára. Ám a legextrémebb jobboldaliságig, szélsőjobboldali párttagságig és a tiszaeszlári vérvád igaztalan és sokadik felvetéséig a legismertebb népiek közül Erdélyi József jutott el Papp szerint.
Hogy az antiszemitizmus miként kerül a népi írók gondolatvilágába, azt több ágon is megpróbálja levezetni Papp István. Egyrészt az amerikai populizmusnak is voltak ilyen vonulatai, de ott ez nem vált dominánssá. A magyar népiekre viszont még két eszmeáramlat hatott az ÁBTL kutatója szerint. Egyrészt az orosz narodnyikok „falura járó” mozgalmának nincs igazán köze az antiszemitizmushoz, annál több az első világháborús vereségből kiformálódott német „völkisch” (németül: népi) ideológiának. Ez utóbbi a legveszélyesebb irányzat volt, hiszen a „népi” gondolkodás itt azt jelentette, hogy nem az államot kell erősíteni, hanem a népet, a nemzetet, akár a határokon túlra szakadt németeket is. Így aztán gyorsan egymásra találtak a náci párttal a „völkisch” ideológusok Németországban, és persze hozzátehetjük: a magyar népiek között is szép számmal találhatunk majd nyílt szélsőjobboldaliakat vagy időről időre bizonyos és változó mértékben antiszemita kijelentéseket tevőket.
Minderről egy korábbi, Kádár-kori (1983-as) elemzésben a népi mozgalom gyökereit kutatva, Herbai István nyíltabban fogalmazott: szerinte a fajelmélet is hatott a népi írókra, illetve egyfajta irracionalizmus, Schopenhauer és Nietzsche nyomán. Ugyanakkor Herbai a marxizmus és más szocialista eszmék hatását is kimutatta, nemcsak a népi írók balszárnyán, hanem még Németh Lászlónál is. Németh Lászlónak a minőség forradalmáról szóló téziseit Papp szerint a német Tat folyóirat körül kialakult csoport, Herbai szerint viszont más művek is befolyásolták. Németh a minőségi forradalmárt úgy képzelte el, hogy az értelmiségi elit szembemegy a tömeg-emberrel, erről Ortega y Gasset írt korábban.
Kisebbségben
Németh László 1939-ben publikált Kisebbségben című írása nem válik a népi írók dicsőségére. E könyvében Németh azt állította, hogy „a zsidó sorsot sosem oldhatja meg: sem győzelem, sem vereség, sem a lutriistennő bármiféle kereke forgása; csak egy új zsidó magatartás. Hogy ezt be nem látták, ezért ők éppúgy megfizetnek, mint a babiloni fogságra vetett magyar szellem.” Mindezt – hangsúlyozzuk – 1939-ben írta Németh László: ekkor már Magyarország szomszédja nyugaton nem Ausztria volt, hanem a nácik harmadik birodalma. Papp István ennek kapcsán azt írja: Németh „intellektuális értelemben éppen akkor nyújtotta a leggyengébb teljesítményt, amikor a legnagyobb tisztánlátásra lett volna szükség”.
Németh azonban nem volt ügyetlen a Kisebbségben című kiskönyvében jórészt homályban hagyta, hogy mire gondol pontosan. Így a híg-magyarok (nagyjából: asszimilánsok, a magyar kultúrát felületesen elsajátítók, vagy azzal csak részben azonosulók), jött-magyarok (körülbelül: bevándorlók) és mélymagyarok (a magyar kultúrában gyökerező alkotók) megkülönböztetése is nehezen követhető nála. Hol a fajiság (nála ez egy különösen bonyolult kategória, nem egyértelműen és feltétlenül genetikai származást jelent, s erről Papp István rövid, de lényeglátó elemzést ad), hol a gondolatiság alapján sorolja ide-oda az embereket. Mélymagyarok például szerinte Berzsenyi (aki anyai ágon amúgy nem magyar származású – ezt Németh sokszor hangsúlyozza) vagy Kemény Zsigmond és Szabó Dezső. Viszont Kazinczy – „az első nagy hibbantó” – például hiába magyar nemes, gondolatilag a híg-magyarok közé sorolja Németh, mert a nyelvújítással szerinte lerontotta a magyar nyelvet. Petőfi sem igazán „mély” – szláv származására utal itt Németh László, szerinte ugyanis Petőfi a szlávok nagy költőihez áll közelebb, és „nem ért le” igazán a magyarsághoz. (Petőfinek szerinte „az ágai voltak a gyökerei”.)
Mindezek után még érdekesebb, hogy 1956-ban, ha csak pár napra is, a Németh által támogatott Nemzeti Parasztpárt (amelynek egyik testületébe az írót is beválasztották) éppen Petőfi Pártra kereszteli át magát. Németh persze ekkor már nagyon óvatos volt: miután általános rettegése ellenére megtorlás nélkül átvészelte a második világháború utáni felelősségre vonásokat, majd még a Rákosi-kort is, 1956-ban nagyon visszafogott írásokat jelentetett meg. Így nem akarta az államosításokat és a szövetkezetesítést visszafordítani. Ezek után nem véletlen, hogy 1957-ben a Kádár-rezsim megpróbálta kihasználni az Illyésen kívüli legnevesebb népi író alkalmazkodóképességét: Kossuth-díjat kapott Németh László. Papp István itt megpróbálja árnyalni a kérdést, szerinte Németh igyekezett függetleníteni magát a kádári politikától – amennyire lehetett.
lllyés Gyula és felesége, Kozmutza Flóra (1960, Ács Irén fotója)
A népi-urbánus vita
Papp István viszonylag keveset foglalkozik a népi írókat tömörítő egyik legfontosabb „táborképző” folyamattal, a népi-urbánus vitával. Szerinte „messze jelentőségén felül értékelt” a probléma, mert ez a népi mozgalomnak csak az egyik kísérőjelensége volt. Igaz, azért azt leírja, hogy a vitát Németh László egyik publikációja váltotta ki – mint ahogy sok más, a népieket megosztó vagy egy táborba sodró más vitát is ez az író kezdeményezett.
Németh ugyanis nem hitt a zsidó asszimiláció sikerében, és a „zsidóság túlzott szerepét” emelte ki a magyar szellemi életben, ráadásul személyeskedő támadásokat is indított egyes irodalmi szerkesztők és mecénások, így Ignotus és Hatvany Lajos ellen. Hatvany Lajos, a magyar irodalom egyik legjelentősebb támogatója válaszában azt bírálta, hogy Németh származási, faji szempontok alapján vizsgálja írók, szerkesztők, költők életművét. Végül a vitából – amelyhez egyre többen szóltak hozzá, s amelyből kiderült a népiek eltévelyedése a faji kérdés felé, az urbánusokról pedig az, hogy nem érdekli őket annyira a parasztság sorsa – Papp szerint csak az derült ki, hogy a modernizációt a polgári demokrata és liberális nézeteket valló urbánusok máshogy képzelik el, mint az „eszmeileg eklektikusabb” népiek. Ám Papp szerint mindkét csoport modernizációt akart, és így szemben állt a Horthy-kor keresztény-konzervatív elitjével.
Hogy népieknek és urbánusoknak nem feltétlenül kellett egymással szemben állniuk, azt mutatja az is, hogy az 1980-as években a demokratikus ellenzék és nép-nemzeti irányzat több alkalommal is megpróbált összefogni. E kísérletekről, a Bibó-emlékkönyvről és az 1985-ös monori találkozóról, majd a tényleges összefogás elmaradásáról csak röviden ejt szót Papp. Aztán 1990-ben lezárja a nép-nemzeti mozgalom történetét, pedig a zárás valószínűleg nem itt indokolt, hanem pár évvel később. Ilyen nevezetes pont lehetett volna az, amikor például Csurka István kilépett az MDF-ből. Éppen ezért lenne tanulságos, ha Papp folytatná a történetet. Kiderülne ugyanis, hogy mi történt a magyar népi írókkal olyan helyzetben, amilyenben még sosem voltak: demokratikus környezetben. S az is kiderülne, hogy az MDF nép-nemzeti politikusai hatalomra kerülve – immár külső erőktől nem korlátozva – mit tudtak és mit nem tudtak megvalósítani korábbi elképzeléseikből.
Szegő Iván Miklós
Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990, Jaffa, 282 oldal, 2940 Ft
