Ugyan már, csak kölykök - mondja a Washington Square-en 1967 kora őszén egy férfi a feleségének, aki szerint le kellene fényképezniük két fiatalt, hiszen a furcsa ruhákba öltözött, lányos külsejű fiú és fiús külsejű lány csakis művész lehet. Nem művészek, csak kölykök - innen a címe Patti Smith önéletrajzi regényének, a Kölyköknek (Just Kids), amely 2010-ben elnyerte a rangos amerikai National Book Awardot. Most magyarul is megjelent.

Smith visszaemlékezése nélkülöz bármiféle bonyolult írói fogást, a könyv rendkívül könnyen befogadható és legfeljebb a '60-as, '70-es évek New Yorki-i művészelitjének, Andy Warhol asztaltársaságának és a Chelsea Hotel lakóinak aprólékos, nevekben és viszonyokban tobzódó bemutatása lehet megterhelő. Mégis, a történetet legalább háromféleképpen lehet olvasni: a Kölykök egy heteroszexuális nő és egy homoszexuális férfi különleges viszonyának történetén túl a művésszé válás folyamatát bemutató fejlődésregényként, illetve az amerikai ellenkultúra kulturális elitjének működését felrajzoló társadalmi regényként legalább annyira figyelemre méltó.

Patti Smith különleges alakja a könnyűzenének, és nem csak szuggesztív, hol Bob Dylant idéző, hol a punkot megelőlegező előadásmódja, vagy éppen fiús, a női előadókkal szembeni elvárásokkal cseppet sem törődő külseje miatt. Smith elsősorban képzőművészettel és költészettel foglalkozik, Rimbaud-ért és a többi francia szimbolista költőért rajong, mielőtt a véletleneknek és baráti tanácsoknak, vagyis sokkal inkább egy természetes fejlődésnek, semmint énekesnői ambícióknak köszönhetően eljut odáig, hogy 1978-ban a Nyolcadik sugárúton sétálgatva minden üzletből a Patti Smith Group slágerét, a Because The Nightot hallja kiszűrődni. Azt a dalt, melyet Bruce Springsteennel közösen írt és mely azóta számtalan jobb, de leginkább rosszabb feldolgozást (pl. Kim Wilde-ét) ért meg.

Visszaemlékezésében mégsem a művészi pálya betetőzése és a közönség elismerése miatt fontos ez a jelenet, hanem azért, mert ezzel teljesíti "élete művészének", a fotós Robert Mapplethorpe-nak az álmát, hogy írjon egyszer egy igazi slágert. De maga a Kölykök, vagyis kettejük közös történetének megírása is - a könyv a férfi halálával indul és azzal is ér véget - Robert kívánságának tesz eleget. Kettejük bő két évtizedes kapcsolata fizikai, szellemi és érzelmi egymásra utaltsággal, dollárok közös kuporgatásával, hot-dogok és szendvicsek elfelezésével, és persze szerelemmel indul. Patti és Robert nem csupán szeretők, legjobb barátok és kezdetben szörnyű hotelszobákban nyomorgó lakótársak, hanem egymás első számú múzsái is. Nehéz nem kiolvasni Patti Smith hosszú évekkel később leírt, rendkívül gyengéd, a férfival szemben mindvégig megértő, sőt Mapplethorpe-ot szinte minden elítélhető lépése miatt felmentő mondataiból, hogy a fotós nem csupán élete művésze, hanem élete szerelme is volt. Ezért is támadhat hiányérezte az olvasónak, ahogyan az elbeszélő tudatosan visszafogja magát és Robert homoszexuális öntudatra ébredését az abba, illetve a Robert halálába való beletörődést követően a már említett túlzott megértéssel és jóindulattal, saját női érzéseit háttérbe szorítva mutatja be. Persze, az alábbi és ehhez hasonló mondatok a maguk tömörségében is megindítóak: "Az előcsarnokban ültem, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem Robertet várnám. Aggódtam, amikor alámerült a prostitúcióban. Képtelen voltam összpontosítani."

A Kölykök Robert Mapplethorpe-ja kezdetben ugyancsak rajzolással, festészettel, illetve installációkkal kísérletezik, mielőtt a kezébe akadna a fényképezőgép és megtalálná azt a kifejezési formát, melyet tökéletesen tud uralni. A regény művész- és művészetfelfogása ugyanis roppant egyszerű és a 19. századi zseniképtől csak ritkán szakad el: a szöveg szerint mind Robert, mind Patti gyerekkoruktól fogva különleges képzelettel és már korán megnyilvánuló művészi hajlamokkal rendelkeznek, eleve elrendelt sorsuknak és kettejük bensőséges művészi kapcsolatának ráadásul különféle metafizikai bizonyítékai (közös dátumok, szimbólumok stb.) is vannak. Ugyanígy az sem hordoz sok újdonságot, hogy a Kölykökben a művészek, különösen Robert életének összes apró cselekedete kényszeresen csak a művészet magasabbrendű szempontjából válik érthetővé, a társadalmi normák pedig jobbára irrelevánsak - ennek megfelelően a szöveg olykor a giccsbe hajlik, az idealizált ábrázolások pedig kissé nevetségesnek hatnak. Amikor a haldokló Robert színpadiasan azt kérdezi Pattitől, hogy vajon a művészet áldozatai lettek-e, a nem tudommal válaszoló író-elbeszélő azt sugallja, hogy ilyesmin csak egy bolond vagy egy szent gondolkozhat; a türelmetlenebb olvasó viszont leginkább azon gondolkozik el ezen a ponton, hogy a művészet vajon mióta azonos az AIDS-szel.

Patti Smith nem csupán a szubjektív kötelék miatt idealizálja Robertet, hanem legalább ennyire 19. századi irodalmi inspirációi miatt. Sőt a '60-as, '70-es évek ellenkultúrája az önpusztítással, a tudatmódosító szerek használatával és a szexualitás határainak kitágításával mint nyilvánvaló hasonlósági pontokkal lényegében a 19. századi francia szimbolizmusnak, illetve a századforduló dekadenciájának a szűrőjén keresztül esztétizálódik át és válik minden valószerűtlenül vonzóvá vagy megbocsáthatóvá. Hangsúlyos szerepet kap például a regényben Patti párizsi utazása, illetve Rimbaud szülőházának felkeresése Charleville-ben. És míg Rimbaud többek között a homoszexualitáson keresztül Robert alakjához kapcsolódik, addig Patti saját magát Baudelaire-hez hasonlítja áttételesen, amiért naplóikban mindketten nagy figyelmet fordítanak például arra, hogy mikor és hol mit ettek. Gyakorlatilag maga a művészet az egész generáció számára egyenesen elválaszthatatlan az önpusztítástól és a haláltól, ahogy Brian Jonestól Jim Morrisonon és Jimi Hendrixen keresztül Janis Joplinig az újságok egymás után hozzák a legnagyobbnak tartott, körülrajongott tehetségek halálhírét és válnak ezek a tragédiák az egész nemzedék közös alapélményévé.

Jóval többet árul el mind a korról, mind a művésszé válás valóságos folyamatáról az a rengeteg apró epizód, melyben Patti és Robert a mindennapi megélhetésért, illetve az elismerésért küzdenek. És az elbeszélő akármennyire is kettejük egymásra utaltságát, pályájuk párhuzamosságát, hasonlóságát emeli ki, ezen a ponton válnak megragadhatóvá a leginkább a személyiségek és a művészi önképek különbözőségei. A beérkezés és a megnyugvás momentuma a Kölykökben nem egy-egy nagy mű megalkotása, hanem egy elismerést hozó kiállítás, egy jó áron eladott installáció, vagy éppen a Billboard kislemezlista 13. helyéig jutó sláger. Kettejük közül pedig egyértelműen Robert az, aki ezt a szempontot fontosabbnak tartja és megpróbálja Pattira is rákényszeríteni - miután például elkezd sikeres fotóssá válni, gazdag homoszexuális szeretőjét és mecénását arra próbálja rábírni, hogy az tegyen többet a fotográfia mint művészeti ág elismertetéséért. A saját művészetével és tehetségével szemben jóval bizonytalanabb Patti számára viszont a legfontosabb pillanat az, amikor utólag megtudja, hogy egyik fellépésén, ahol költészetét ötvözi a zenével, meghallgatta őt nagy példaképe, az isteni Bob Dylan.

De Patti és Robert hiába élnek hosszú ideig egymással és mozognak ugyanabban a közegben, a beérkezéshez vezető útjuk is más. Patti nappal könyvesbolti eladóként és egyéb, egyszerű és monoton munkákkal keresi a pénzt, hogy éjjel alkothasson és hogy többnyire Robertet is eltarthassa. Robert viszont gyakran hol Patti, hol férfiszeretői pénzéből és kapcsolataiból, kitartottként él, sőt ki is van mondva, mindketten megegyeznek abban, hogy a férfi "alkalmatlan" a rendszeres munkára. Patti eleve úgy esik Robert karjaiba, hogy éhségében randevúra megy egy idősebb sci-fi-íróval, majd a vacsora után a kényszerű folytatásól úgy menekül meg, hogy Robertet megkéri, tettesse magát a barátjának - miközben Robert egy ponton egyenesen strichelni kezd az utcán. De kettejük közül Robert lesz az is, aki tudatosan dolgozik rajta, hogy befolyásos ismerősöket szerezzen, például bekerüljön Andy Warhol köreibe (ahol ironikus módon maga Warhol sosincs jelen), míg a hasonló karrierépítési technikáktól idegenkedő Patti inkább megnyerő személyiségének vagy a véletleneknek köszönhetően tesz szert támogatókra. Bár ízig-vérig saját korának gyermeke, Patti hangsúlyozottan egyszersmind kívülálló is, akinek valaki egyszer meglepetten neki is szegezi a kérdést: "Nem lövöd magad, leszbikus sem vagy, mit csinálsz?" Hogy a Kölykökben fiatalkorának krónikásává válhat, aki már-már szociográfusként, minden személyes kötődése ellenére hellyel-közzel objektivitásra törekedve tudja bemutatni ezt a világot, a környezetéhez képest szinte konzervatív életvitelű Patti Smith éppen a kívülállóságának köszönheti. És nem csak azért, mert ebből fakadóan egy jó könyvet tud írni – hanem mert egyáltalán megérte, hogy egy jó könyvet írhasson, miközben egykori barátai és hősei közül oly sokakkal a túladagolás vagy az AIDS végzett, ha éppen nem lettek öngyilkosok.

Kölykök és művészek, névtelen senkik és halhatatlan bálványok - Patti és Robert a legnagyobb nyomorban is megéli a szabadságot, a kettő közti határ átlépésének lehetőségét, azt, hogy végső soron csak rajtuk múlik, hogy a nélkülözésből és a tetvekkel teli szobákból a felső tízezer köreibe, a legdivatosabb művészek közé küzdjék fel magukat. Ami a regény által megrajzolt világban, a '60-as, '70-es évek Amerikájában talán a legmeglepőbb és a legcsodálatosabb, az éppen az a hihetetlen társadalmi mobilitás, amit egykor az ellenkultúra és annak művészete kínált sokezernyi, Roberthez és Pattihez hasonló kölyöknek. A lehetőséggel persze kevesen tudtak élni, még kevesebben tudták túlélni, Patti Smithnek azonban még megírni is sikerült.

Panyi Szabolcs

Patti Smith: Kölykök, fordította Illés Róbert, Magvető, 2012, 366 oldal, 3490 Ft