„Eszembe jutott Maurice Sendak a Time-nak adott interjúja, amelyben azt nyilatkozta, hogy szerinte a jó gyerekkönyv elismeri és komolyan veszi a gyerekek érzéseit – ezzel nagyon egyet tudok érteni. Általánosságban kell egy jól felépített történet, igényes nyelvezettel, ami nem gügyögős, és fontos, hogy ne kacsintson össze a szerző a felnőttel a gyerek feje fölött. Egy jó gyerekkönyv kerüli a didaxist és bőven adagolja a humort. Az illusztráció akkor jó, ha kiegészíti a szöveget, és nem elnyomja azt” – foglalta össze Boczán Bea, a Prae.hu gyerekrovatának szerkesztője a Kötve-fűzvének, hogy milyen szempontoknak kell megfelelnie egy jó gyerekkönyvnek.

A szülők, pedagógusok és a kiadók, szerzők, illusztrátorok számára jelenleg a kritikákon kívül nem igazán áll rendelkezésre olyan visszajelzés, amelyből releváns információt kaphatnak a gyerekkönyvekről. Nincsenek nagy presztízsű magyar állami díjak, mint például Svédországban (Astrid Lindgren Irodalmi Emklékdíj) vagy Németországban (Deutscher Jugendliteraturpreis). A Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának (IBBY) ugyan van magyar egyesülete, azonban általában  nem tudni, pontosan milyen szempontok alapján választják ki Magyarországon az Év Gyermekkönyve Díj jelöltjeit, illetve az IBBY magyar tagozata a szervezet nemzetközi díjára, a Hans Christian Andersen Díjra jórészt pénzhiány miatt nem jelöl magyar személyeket. Ilyen körülmények között pedig a még helyét és formáját kereső gyerekkönyvkritika fontos szakmai visszajelzést jelenthet a kiadók, szerzőknek, illusztrátoroknak.

Múlt héten írtunk a Magyar Gyermekirodalmi Intézet és a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése közötti nyílt levélváltásról, ami egy kemény hangot megütő kritika miatt indult el. A Magyar Gyermekirodalmi Intézet honlapján jelent meg Wittmann Ildikó Könyvmutáns című kritikája Bartos Erika legújabb Bogyó és Babóca kötetéről. Wittmann cikkének stílusa, hangneme vitát indított arról, lehet-e ilyen éles kritikát írni, a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése pedig nyílt levélben közölte, hogy elfogadhatatlannak tartja, hogy egy magát a Magyar Gyermekirodalmi Intézetnek nevező szervezet „gyalázkodó, alpári stílust használjon, a magyar gyerekirodalmi életben tevékenykedő szerzőket és kiadókat sértő, őket személyükben támadó írásokat közöljön.”

A Wittmann-kritika által kiváltott, a felnőtt irodalom felől nézve szokatlanul érzékenynek látszó reakció egyik oka, hogy a magyar gyerekirodalom kritikai fórumai nagyon fiatalok, mindenki ismer mindenkit, a kiadó, a szerző, az illusztrátor és a kritikus személyes kapcsolatban vannak egymással. Így érthető, hogy Wittmann Ildikó írása a Bogyó és Babócáról miért lehet bántó, amikor például azt írja, „a személyes ismerősei által végtelenül bájosnak és kedvesnek mondott Bartos Erika szerző nem pályázik irodalmi babérokra, ez nyilvánvaló: már a névválasztásban sem sikerül túlnőnie az amatőrizmuson”. Vagy azt, hogy „a Pagony története sikertörténet, de sokkal inkább egy sikeres magánvállalkozás története, mint a minőségi gyermekkönyvek kiadásának sikeréé”, bár a Pagony Kiadó olyan meghatározó gyerekkönyveket jelentetett meg, mint például a Friss tinta! kortárs gyerekvers-antológia.

Bartos Erika Bogyó és Babóca sorozatának kiadója, a Pozsonyi Pagony Kft. vezetője, Demény Eszter azt mondta, a Pagony azért kérte a kiadói érdekeket képviselő szervezetet, a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülését, hogy közösen szólaljanak fel, mert a Wittmann-kritika modortalansága, személyeskedése nem azt képviseli, amit a Magyar Gyermekirodalmi Intézet neve és célkitűzései sugallnak. A kritikához Berg Judit, a Rumini- és a Maszat-könyvek József Attila-díjas írója is hozzászólt. Berg Judit úgy gondolja, a szakmai kritikát, még ha az egy szélsőséges álláspontot képvisel, vagy nagyon elmarasztaló véleményt fogalmaz is meg, mindenki el tudja fogadni, de a személyeskedő, indulatos hangot nem.

A gyerekirodalmi szakmán belül többször felmerült már, hogy létrehoznának egy intézetet, ami koordinálhatná a kutatást, integrálhatná a különböző szervezetek munkáját, segítene a gyerekkönyvkritika módszerének megalapozásában. Áprilisban ezen célkitűzések mentén alakult meg a Magyar Gyermekirodalmi Intézet (MGYI), Sándor Csilla vezetésével. Sándor Csilla tíz éve hozta létre a magyar gyerekirodalom máig egyetlen szakfolyóiratát, a Csodaceruzát. Azonos nevű kiadója indulása óta a magas színvonalú, művészi gyerekkönyvekre specializálódott, szervezte az éves Gyermekirodalmi Fesztivál és Vásárt. Sándor Csillának vitathatatlanul nagy szerepe van abban, hogy a kortárs magyar gyerekirodalom a kétezres évek elején elinduljon a minőségi fejlődés, az intézményesülés útján.

A Sándor Csilla vezetésével megalakult Magyar Gyermekirodalmi Intézet azonban sokakat meglepett. Az MGYI azzal a céllal indult, hogy kutassa a gyerekirodalmat, közvetítsen, tájékoztasson a szakma és a közönség között, viszont hirtelen, a szélesebb szakmával való egyeztetés nélkül alakult meg, egyelőre egy kft-ként, vagyis egy magánvállalkozásként, mégis a reprezentativitást sugalló névvel és honlappal (www.gyermekirodalom.hu). Sándor Csilla szerint az intézet és a nyílt levelet megfogalmazó Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése között nincs érdekütközés, ezt mutatja az is, hogy a válaszlevél pár szócserével átalakítható volt úgy, hogy az MGYI álláspontját is tükrözze. „Nagyon furcsállom, hogy ilyen következményei lettek Wittmann Ildikó kritikájának. Hezitáltam a közzétételkor, részben a személyes hang miatt, mert úgy éreztem, ez nem feltétlenül az intézet megszólalási hangja. A Csodaceruza valóban nem szokott ilyen erősen fogalmazni, de azt gondolom, a kritika mondanivalója, vagyis az, hogy Bartos Erika könyveit szakmailag elfogadhatatlannak tartjuk, felvállalható. Ennek a szakmának még mindig nincs meg a nagykorúsága, túlzónak érzem, hogy kiadók közösen reagáljanak egyetlen írásra, miközben a felnőttirodalom kritikájában az őszinte hang mindennapos. Az egyik döbbenetes tanulság ebből az esetből, hogy a szülők egy része úgy gondolja, hogy a gyerek el tudja dönteni, mi az, ami jó neki” - mondta a Kötve-fűzvének Sándor Csilla.

Nánási Yvette, a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülésének igazgatója szerint a Wittmann-kritikának akkor lehetett volna tere, ha a célja a vitaindítás lett volna a gyerekkönyvkritikáról. Az MGYKE szerinte nem egy szélsőséges piaci szemléletből kiindulva kéri számon a negatív kritikát, hanem nem akarja, hogy a gyerekkönyvkritika a Wittmann-íráshoz hasonló irányba fejlődjön tovább, és hogy ennek a gyerekkönyvkiadás szereplői között közvetítő, általános szakmai érdekeket képviselő Magyar Gyermekirodalmi Intézet oldala adjon helyet.

És milyen a jó gyerekkönyv?

Megkértünk pár gyerekirodalommal foglalkozó kritikust, hogy foglalja össze tömören, általában milyen szempontoknak kell megfelelnie egy jó gyerekkönyvnek. Egy neve elhallgatását kérő kritikus szerint „a legfontosabb, hogy a gyerekek olvassanak, hogy lássanak könyvet. Természetesen legyenek önmagukért lévő, gyönyörű alkotások, de ettől nem változik meg a vásárlói szemlélet, és az a legfontosabb kérdés, hogy eljutnak-e egyáltalán a könyvek már a legkisebbekhez is. A Bogyó és Babóca sikere vitathatatlan, Bartos Erika könyvei sok családban pótolnak egy hiányt: leültetik egymás mellé a szülőt és a gyereket, akik így legalább öt percet együtt töltenek, beszélgetnek.”

Szekeres Nikoletta kritikus három főbb kritériumot emelt ki néhány példával. „Jó gyerekkönyv az, amiben nem nézik hülyének a gyereket, de a felnőttségből fakadó frusztráltságot és béklyókat sem akarják rájuk sózni: például Gerald Durrell, Stian Hole, Mosonyi Aliz. Jó gyerekkönyv az, ami elbír egy komoly témával: ilyen Neil Gaiman, Cornelia Funke, Timo Parvela, Shaun Tan, Tasnádi István, Nádori Lídia. Jó gyerekkönyv az, aminek van humora: Roddy Doyle, Erlende Loe, Timo Parvela, vagy Bálint Ágnes Szeleburdija. Jó gyerekkönyv az, ami nem ronda: például Stian Hole, Rebecca Dautremer, Olivier Tallec, Maurice Sendak, Shaun Tan könyvei." Hozzátette, bár nem minden gyerekkönyv irodalmi termék, ez nem feltétlenül kell, hogy azt jelentse, az ilyen könyveknek csak piaci értéke volna: „A három éves korig ajánlott lapozók, leporellók például a finommotorikától a színek felismerésén át a számolás elsajátításáig rengeteg funkciót látnak el. Az első könyvek, amiket a gyerek önállóan olvas már el, szintén nem feltétlenül irodalmiságukkal vívják ki megbecsülésünket, hanem az elfogyasztott oldalak számával.”

Nagy Boldizsár kritikus, fordító inkább arra válaszolt, milyen a jó gyerekirodalom: „A jó gyerekirodalom olyan, ahol van választási lehetőség, széles és színes a kínálat, ahol megférnek egymás mellett a komolyabb, monumentálisabb, a befogadókkal szemben kihívásokat támasztó művek és az olyanok is, amelyek egyszerűek, frissek, perc-életűek, de nélkülözhetetlenek, szerethetőek. Ilyen értelemben egy kesze-kusza mondatokkal megírt, se füle-se farka cselekményű, ronda rajzokkal teli gyerekkönyv is jó, csupáncsak azért, mert létezik, szélesíti a kínálatot, egész biztosan örömet is okoz valakinek, és nem mellékesen keményen megdolgoztatja az olyan gyerekirodalom-kritikusokat, mint amilyen én is vagyok.”

Elekes Dóra kritikus, műfordító szerint a jó gyerekkönyv tisztában van a műfaji szabályokkal: „Bárhogy töröm a fejem, mindig arra jutok, hogy a jó gyerekirodalom felnőttirodalomnak is jó – mely állítás megfordítva persze nem igaz. És már el is jutottunk ahhoz a szép, kövér tautológiához, hogy a jó gyerekirodalom olyan irodalom, amit a gyerekek is élveznek – vagyis figyelemben tartja a gyermeki befogadás sajátosságait, a hagyományos gyerekműfajok (gyerekvers, mese, meseregény) kereteit, és a gyerekeket érdeklő témákról szól a gyerekek által befogadható nyelven. És végül, de nem utolsósorban: mint minden jó irodalom, nemcsak figyelemben tartja, de fel is rúgja ezeket a szabályokat."