A Partvonal Kiadó Pszichokrimik sorozatában milyen más kötet is jelenhetne meg, mint a műfaj legismertebb darabja, Robert Bloch 1959-es regénye, a Pszicho. A krimire megjelenésekor a friss hang és az őrület ábrázolásának új módja miatt hamar felfigyeltek: 1960-ban már Alfred Hitchcock feldolgozásában futott sikerrel a mozikban. A kitüntetett figyelem ugyanakkor a szövegtest gyilkosa is lett: a közönség számára a Pszicho sokkal inkább Hitchcockkal és a filmmel fonódik össze, mint Bloch nevével és az irodalommal. Persze sok hasonló esetet találni a krimiirodalom és a filmtörténet találkozásainak sorában, de Bloch Pszichó-ját valóban igen méltatlanul felejtik el. Hitchcock filmjét a többes személyiség borzalmára építő pszichothrillerek fő forrásának, viszonyítási pontjának és úttörőjének tekinti a filmtörténet. Robert Bloch regénye ugyanakkor saját terepén csak mérsékelten lett sikeres, pedig a Psycho című film nemcsak a filmtörténetben jelent újítást – Bloch ugyanis hasonló frissülést vitt a krimiirodalomba.
A sztorit talán nincs is, aki ne ismerné: egy ingatlanügynökségen dolgozó titkárnő, Mary meglóg 40 ezer dollárral, eltéved, megáll egy poros kisváros peremén lévő mellékúti motelnél, majd brutálisan meggyilkolják. A nőt persze a pénz miatt keresi egy felbérelt magánnyomozó, aki hasonlóan szívódik fel, mint Mary. A kisvárosi sheriff nem igazán erőlteti meg magát, kényelmes feltételezésekbe bocsátkozik, ezeregy indoka van arra, miért is nem kell neki ebben az ügyben nyomoznia. A rejtély felderítése így két amatőrre, Mary húgára és vőlegényére marad.
Bloch regényében a krimi és a bűnregény elemei keverednek. Az 1950-es évek Amerikájában virágzik a bűnregény műfaja: a detektívek és a nyomozati munka kibontása helyett a bűnös személye, a bűnhöz vezető út válnak érdekessé. Előtérbe kerülnek a pszichopaták, témává válik az őrület – például Jim Thompson krimijeiben (Killer Inside Me, Pop. 1280). Robert Bloch is kapcsolódik ehhez az irányhoz: a Pszicho kulcsfigurája a többszörösen hasadt személyiségű motelos, Norman Bates. Bloch azonban az ámokfutás mellett a tragikus sorsot, a pszichopatává válás folyamatát is ábrázolja, igyekszik megérteni az őrület forrását. Az amatőr nyomozók fellépése részben emiatt is szükségszerű csavar: kell valaki, aki szűz szemmel látja Batest, aki nem a környék mindig is fura Normanét látja benne, hanem összefüggést keres a titokdarabok és a nyomok között.
Robert Bloch Pszichó-ja a legapróbb részletekig konstruált horror. Bloch írói figyelme mindenre kiterjed. Az asszociációk kusza hálója több szinten is megjelenik: a fényjátékokhoz, az elsötétedéshez hasonló jelentésesség mellett a sokat sejtető megérzések is vezetik az olvasót. A jelzőbójákként működő szöveghelyeknél azonban sokkal izgalmasabbak a szexualitás, az őrület és a bűn összefonódására utaló részek: „Látta Anyát. Hogy ott van a mocsárban. (…) Csípője szint alá került - szint alatt volt az a része! szint alatt! –, a ruha szorosan a testére tapadt, V alakban, a fenekén, a combján, meggyűrődött a ruha. Anya combja koszos lett. Odanézni se szabad. Lucsok Anya combján. Fekete lucsok.”
A fény és sötétség, az asszociációk játékai mellett a nyelvnek, a zeneiségnek jut fontos szerep. Az őrülethez általában állandóan hallott hangokat, zajokat szokás kapcsolni – a Pszicho hemzseg az apró zajoktól, melyek sokszor komponált zenévé állnak össze: „Ahogy a tűsarkai kopogtak, a basszuskíséretet még mindig a kinti mennydörgés adta meg.” A félelmetes alaphangokhoz (Tandori Dezső és Tandori Ágnes bravúros fordításán keresztül is érvényesülő) nyelvi rémisztgetés párosul: „Lendült a karja, Anya karja meglendült, és valami villant benne, és elindult, ez a fénylő valami, nyisza-risza, oda-vissza, oda-vissza, nyisza-risza…rissz.” Nemcsak a leírásokat, az ábrázolásokat, hanem a szereplők gondolatainak, megnyilvánulásainak feszültségét, idegességét is töredékes, többszörösen összetett mondatok adják vissza. A szöveg zaklatottságát pedig az extázis határán vagy az őrület mélyén mozgó karakterek hosszú, hektikus belső monológjai, a szükségesnél sűrűbb központozás, hezitálások, elhallgatások, ismétlések, megszakítások fokozzák.
A fentiek miatt valahol lényegtelen, hogy Hitchcock filmje – vagy Gus Van Sant 1998-as újrarendezése – mennyiben élénk az olvasóban. Robert Bloch Pszicho című krimijét nem a brutális gyilkosság vagy az epizódok teszik félelmetessé, izgalmassá és érdekessé, hanem a nyelvi és asszociációs konstruáltság, a feszült és zaklatott szövegtest, melyet az eszközrendszer alapvető eltérései miatt a filmvilág képtelen visszaadni.
Robert Bloch: Pszicho, fordította Tandori Dezső és Tandori Ágnes, Partvonal Kiadó, Budapest, 2011, 212 oldal, 2490 Ft.
