A kiskunsági, kétvízközi világban megrekedt az idő: betyárok, parasztok, szélhámosok, háztáji és vadon élő állatok, őshonosok és idegenek járják sajátnak hitt életútjukat, amelyek alapvetően mégis ugyanolyanok. A kiábrándultság, a rezignáltság, a boldogulás új lehetőségeinek keresése és a hazug reményekből fakadó bűn kíséri mindegyiket. Halász Margit Gyöngyhomok című regényében a mese és a valóság, a romantika és a realizmus keveredik, sajátos hangulatot adva ezzel a könyvnek. A Gyöngyhomok-ban a mese, a mesélés természete hasonló a folyton kavargó homokéhoz, amely a kétvízközi világot védelmezőn elrejti – vagy éppen megfojtja.

Ördög Rozál és Négyökrű Mihály szép számú gyerekeinek hagyják örökül a Csilige Sándor és Üstökös Gyöngyike elásott kincséről szóló mesét. Ehhez az alaptörténethez csatlakozik a megszámlálhatatlanuk sok, fel-felbukkanó figura saját meséje. Halász Margit regényében a történetek hatványozódnak, minden egyes újabb mese osztódik, az egyik hős történetéből egy másik nő ki – szükségszerűen elfojtva a kevésbé érdekes sorsokat. A Gyöngyhomok figuráinak nincs jelene: amint felbukkannak valahol, szinte azonnal az olvasó elé tolul a múltjuk, a következő sorokban pedig már a jövőjük teljesedik ki. A sok szálon összekapcsolódó, de az egyéni, mégis közös sorsokban osztozó történetek egy hömpölygő regénnyé dagadnak. A szöveg szándékos tagolatlansága csak még inkább egybegyúrja az egyéni életutakat, olyan érzést keltve, mintha az idő megállt volna és csak a figurák adnák át egymásnak a teret az elbeszélésben. Emiatt a szereplők nem is működnek irodalmi alakokként, a Gyöngyhomok pedig inkább a kétvízközi sorsok katalógusaként olvasható. A központi figurák váltakozásai szaggatottá teszik a regényt - ez a szaggatottság részben arra is visszavezethető, hogy a Gyöngyhomok 2008-ban folytatásokban jelent meg az Élet és Irodalomban. 

Az időben való megrekedtséget erősíti a narráció nyelve is. Kitalált és valódi tájszavak, a jelen szóhasználata, különböző regiszterek keverednek a fejezetekként működő hosszú bekezdésekben, az elbeszélésbe épített párbeszédekben. Az elbeszélő stílusa akár egyetlen mondatban többször változik: a mesemondó hangot váltja például a szikár prózanyelv vagy a túlírt fecsegés. A kevert narrációs technika például így írja le, miért válik Sajtos Pista szélhámossá és cseréli le becsületes nevét Don Rodrigóvá: „Tizennyolc sem volt még, amikor felmérte horizontális és vertikális életlehetőségeit, és úgy döntött, inkább kitalál valamit, de akkor sem lesz lógó orrú, frusztrált, szenvedélybeteg, lelki szélütött kelet-európai. Nem fogom kiszolgáltatni magam ennek a tetves homoknak, mondta, majd kikérte a jussa ráeső részét, egy alig használt, keveset futott, jó állapotban lévő, extrákkal felszerelt ekhós szekeret, és elindult nyugat felé.”

Az elbeszélés-technika működése, a figurák katalogizálása miatt az olvasó elveszíti időérzékét: nehéz volna egyértelműen meghatározni, a Horthy- vagy a Kádár-korszakban élik-e éppen mindennapjaikat a kétvízköziek. A szövegben ugyan találni eligazító nyomokat, de ezek hatása csak pillanatnyi, az elidőtlenítő narráció hamar elfelejteti ezeket, az állandó múlt- és jövőváltás miatt pedig egyébként is ide-oda csúsztatja a figuráit. A kevert és kaotikus szövegbe viszonylag hamar el lehet merülni, de a regény a feltételezhető célját, azt, hogy az olvasó belefeledkezzen a mesébe, csak részlegesen éri el. A rengeteg ember és állat figura váltakozása kiszámíthatóvá, a narrációs trükkök nyilvánvalóvá válnak a könyv második felében, és ez jócskán visszavesz a Gyöngyhomok varázslatából.

Halász Margit: Gyöngyhomok. Száz év a mágikus kertben, Geopen Kiadó, Debrecen, 2011, 2011 oldal, 2990 Ft.
A szerzőtől ajánljuk még: Éneklő folyó. Tisza-parti Anna Karenina-történet, Geopen Kiadó, Debrecen, 168 oldal, 2990 Ft