Erős késztetés úgy beszélni az angol Jonathan Wilson könyvéről, hogy közben ekézzük az itthoni fociközvetítések színvonalát, és a szakma megnyilvánulásit is. Tisztelet a kivételnek, de ugye ez mégis a “nem volt meg az átütő erő”, a “nem voltak ott fejben”, és a “tolódó védelem” terepe, ahol a taktikáról, a rendszerről nem, vagy alig esik szó. De lám, a Futballforradalmak a 2004-es Európa-bajnokság egy meccsének felidézésével kezdődik, amikor is a szerző vitába keveredett egy “neves angol kollégával”, aki azt állította, hogy a Sven-Göran Eriksson által vezetett angol csapat svájciak elleni 3-0-ás győzelmében semmilyen szerepe nem volt annak, hogy az előzetesen várt felállás helyett más alakzatban lépett pályára.

A fociban persze nagyon nagy szerepe van a szívnek, a kitartásnak, a szenvedélynek vagy a véletlennek is, de a Futballforradalmak nem erről, hanem a játék elméleti dimenziójáról szól. “A futball nem a játékosokról szól - vagy legalábbis nem csak róluk. A futball lényege a formáció, az alakzat, a játékosok intelligens csatarendbe állítása, és a szabad területek kihasználása.”

A Futballforradalmak a játék hivatalos szabályainak megjelenésétől, a 19. század végétől Pep Guardiola Barcelonájáig veszi nyomon a különböző formációk alakulását. Az 1-2-7-nél kezdünk, azaz a kapus előtt egy hátvéd, előtte még két másik inkább védőjátékos, és hét támadó. Ez a formáció alakult aztán át a sokáig meghatározó 2-3-5-re. Ezek a formációk egy csúcsával lefele álló háromszöget mintáznak, és innen ered a könyv eredeti címe is, Inverting the Pyramid, azaz a piramis megfordítása, hiszen az idők folyamán megnőtt a hátvédek létszáma, a csatároké pedig csökkent. A könyv végére pedig már a gyakorlatilag klasszikus csatár nélküli taktikánál járunk, amit a Barcelona és a spanyol válogatott is bámulatos sikerrel alkalmazott, amíg utol nem érte őket a világ.

Az Uruguaytól Moszkváig számos helyen játszódó könyv sorra veszi a világ nagy futballkultúráinak kialalakulását és fejlődését, talán csak a németek nem szerepelnek súlyukhoz mérten eleget, az angol focit jól ismerők pedig meglepődhetnek azon, hogy például Graham Taylor Watfordja sokkal több említést kap, mint Matt Busby sikeres csapatai.

A Futballforradalmak 600 oldalán rengeteg névvel, adattal, formációval és meccsösszefoglalóval találkozhatunk, ami még annak is megfekszi a gyomrát, aki amúgy imádja a játékot. De ez nem is az a könyv, amit pár nap alatt be kell habzsolni, célszerű inkább az egyes fejezetek, a taktikai fejlődés állomásai (WM-rendszer, catenaccio, totális futball, stb.) között szusszanni egyet, és nem árt nyitva tartani az internetet: mégis az az igazi, ha nemcsak olvasunk a híres meccsekről, hanem látjuk is azokat.

A tengernyi információ ellenére unalmasnak távolról sem nevezhető a Futballforrdalmak, köszönhetően írójának, aki szórakoztató stílusban ír, és látványosan érződik rajta, hogy mennyire szereti a focit. A tényszerű közlések mellett pedig egy csomó vicces, szinte már rejtői történetet is kapunk, ott van például a brazil edző, Saldanha, aki pisztollyal rontott egy kollégájára, aki gyávának nevezte egy rádióinterjúban.

Wilson amúgy a Guardian újságírója, a cikkeit itt lehet olvasni, ez pedig a Twittere. Már több könyvet is írt a fociról, többek között a kelet-európai foci fejlődéséről (Behind the Curtain), a Sunderland 2006-2007-es szezonjáról, az Anatomy of Englandban pedig 1929-től 2007-ig tíz meccsen keresztül mutatta be az angol foci felemelkedését és bukását. Wilson a napokban érdekes cikket jegyzett a Paris Review-ban is, ez arról szól, hogy a mostani amerikai válogatottat mennyire meghatározzák a német-amerikai kettős állampolgárságú játékosok. (Akit érdekel, erről a témáról a Sports Illustratedben is lehet olvasni.)

Miközben nyomon követjük a taktika változásait, ahogy az eredendően támadó játékban hogyan lesz központi szerepe a védekezésnek, nagyon érdekes megfigyelni, hogy régebben mennyire merev és egyszerre szervezetlen volt a játék, és minden, ami körülötte van. Szabályos megrökönyödést váltott ki például, ha valaki egy harmadik védőt állított be, vagy ha egy csatár védekezett, és a könyv megemlíti azt a pillanatot is, amikor a zavarba eső angol kommentátorok először találkoznak olyan szélsővel, aki nem azon az oldalon játszik, amilyen lábas, hanem a másikon. (Ez az inverted winger, fordított szélső vagy tükörszélső - a poszt magyarosításáról itt egy írás Hegedűs Henriktől, aki a könyv egyik fordítója is.) 

Meglepő az is, hogy az edzési módszerekben olyan dolgok számítottak forradalminak, még a meccs előtti megbeszélések is, amik ma már teljesen kézenfekvőek és nélkülözhetetlenek, de ezeket is ki kellett találni egyszer valakinek, és ennek a könyvnek ilyen figurák a főszereplői.

A futballt persze nemcsak kiváló edzők és játékosok formálták, hanem a politika és a történelem is. A könyvben szóba kerül, hogy Mussolini, Franco, vagy a dél-amerikai katonai diktatúrák hogyan hatottak a nemzeti csapatra, és az Aranycsapat és a szocializmus kapcsolata is megjelenik.

A magyarok viszont nem az Aranycsapattal (amelynek szerepeltetése a 6:3 és a világbajnoki bukás miatt is szükségszerű - az ‘54-es eseményekről a Taccson olvashattok korabeli újságokat) jelennek meg először a könyvben, hiszen részben Magyarország, az egykori Monarchia volt a szülőhelye a század első felének egyik meghatározó futballkultúrájának, a kávéházakban kimunkált Duna-menti iskolának, amit az antiszemitizmus és végül a második világháború vert teljesen szét.

Magyarország 1938-as világbajnoki ezüstérme amúgy is kicsit olyan, mintha nem lenne, csak Puskásék vannak és kész, de a korabeli világgá ment magyar edzőkről még kevesebb említés esik, pedig óriási hatásuk volt a világ futballjára. Jó, a Guttmann-átok miatt Guttmann Béla neve azért elég ismert, hiszen idén is előkerült, amikor a Benfica kikapott az Európa Liga döntőjében. Guttmann miután kétszer is megnyerte a BEK-et ( Bajnokcsapatok Európa Kupája, a mai Bajnokok Ligája), extraprémiumot követelt, amit nem kapott meg, ezért lelépett, és megátkozta a csapatot azzal, hogy száz évig nem nyer európai kupát. És ez tényleg így lett, azóta nyolc fináléban bukott a Benfica.

Guttmannon kívül kiemelt szerep jut a könyvben Dori Kürschnernek, azaz Kürschner Izidornak, aki Brazíliában nemcsak a védekezést, hanem a foci orvosi-egészségügyi hátterét is új alapokra helyezte, és itt van az ő argentin párja, Hirschl Imre, akire igazából csak a második kiadásban tért ki Wilson (a magyar kiadás ennek a fordítása), hiszen korábban azt hitte, hogy Emerigo Hirschl argentin származású.

A Futballforradalmak az ő örökségüknek is emléket állít, és még hosszan lehetne sorolni azokat, akik szerepelnek a könyv lapjain, és jelentősen hozzájárultak a foci fejlődéséhez. És miközben megismerkedünk a számos érdekes életúttal, a kizárólag támadásra hangolt, amatőr, pontszámítás és lesszabály előtti időkből indulva megérkezünk a mába, a modern passzjátékhoz, a tíz emberrel támadó és tíz emberrel védekező csapatokhoz. A Futballforradalmak alaposan és nagyon jól megírt könyv, és nem lehet mást mondani: miután elolvassuk, máshogy nézzük a játékot.

A végén muszáj megemlíteni a jelenleg a Postr-en futó NST blogot, hiszen egyrészt ott alakult ki egy olyan nyilvánosság, amiben értelmesen beszélnek a fociról, és így a taktikáról is, másrészt a blog házigázdai fordították le a Futballforradalmakat, ahogy korábban eljártak Pep Guardiola életrajzával és Graham Hunter Barcelona-könyvével is. (Ez meg egy régebbi poszt az NST-n a taktika fejlődéséről, az van benne kicsiben, ami a Futballforradalmakban párszáz oldalon.)

Jonathan Wilson: Futballforradalmak. A foci története és taktikai fejlődése a kezdetektől a 2014-es brazíliai vb-ig

Fordította: Hegedűs Henrik, Lukács Dániel, Mártha Bence, Nagy Ádám

Akadémiai Kiadó, 2014, 608 oldal, 4800 Ft