Jevgenyij Popov bizonyos értelemben csúcstartó. Egy interjúban egyenesen a Guinnes Rekordok Könyvébe illő „teljesítménynek” tartja, hogy miután 1978-ban felvették a (természetesen: szovjet) Írók Szövetségébe, 7 hónap és 13 nap múlva ki is zárták onnan, egyébként Viktor Jerofejevvel együtt, a Metropol Almanach című 12 példányban elkészített szamizdat létrehozásában való részvételükért. Aki a számmisztikát kedveli, érdekesnek találhatja, hogy Popovnak épp 13 év után jelenik meg kötete magyar nyelven, mégpedig a második.

Ez a második (az első egy regény volt) novelláskötet, amelybe az utószó szerint „…elsősorban 1990 előtt írt, ma már klasszikusnak számító műveiből válogattunk…”, és amelyben rettentő sokat isznak az oroszok. De ez tudjuk, tudható. Számtalan helyről. Innen nézve kicsit talán fárasztóan didaktikus és semmit nem bíz a véletlenre a válogatáskötet címe, a Vodkára vodkát, továbbá ennek alcíme: Változatok oroszra, mindez egy vodkásüvegen. Amúgy a borító szép (a könyvet élvezet kézbe venni), és majdhogynem „pispeklila”, hiszen Esterházy Péter írta „körbe” ajánlásával.

Olvastam valahol egy történetet, bár szerintem ezt többen, többféleképpen is megírták, egy hasonlót mesél el Szerhij Zsadan a Depeche Mode-ban, ami talán alapvető az orosz lélek és a vodka viszonyára nézve: egy társaság talál, cserél, hozzájut, nem tudom, egy láda vodkához, a láda vodkát jó áron eladják, majd a pénzt elisszák, természetesen vodkával.

Mi következik az ivásból? Bármi.

Nem mondom, hogy a Popov-elbeszélés ilyen, de ilyen. Is. Ha csak a tényeket nézzük, ezekben a novellákban, elbeszélésekben, rövid- és hosszabb történetekben munkások, parasztok, csavargók, tudósok, kommunisták és antikommunisták, lakatosok, geológusok, háziasszonyok, boltvezetők, széken, ágyon, mezőn, utcán és minden lehető helyszínen és pozitúrában nagyjából vég nélkül isznak. De mintha egy természeti jelenség tanúi lennénk, olyan magától értetődöttséggel és nyugalommal. És épp ilyen természetességgel következik nagyjából „bármi” az ivásból, ivászatból, piálásból, súlyos alkoholizálásból, delíriumból: verekedés, válás, halál, szerelem, börtön, újabb részegség és még az isten tudja, mi.

Szék Szék Samedlics az Öt vodkadalból előbb egy sámlin piál, majd egy széken, majd a sámlit a székre helyezi, így iszik, majd a székre egy piros széket helyez és arra a sámlit és azon iszik, mintegy az ivászat egyre nagyobb magaslataira hágva, mely magaslatról azonban csak lefelé vezet út. Samedlics lezuhan, belefejel a padlóba. Utána: „Elment az orvoshoz, és az orvos azt mondta neki, hogy agya a trauma következtében félrecsúszott”. Az ezt követő második mondatban már meg is hal, de a szöveg nem ezzel ér véget, még „tekereg” egy picit, hogy ezekben a patetikusanparodisztikusfrenetikus mondatokban érjen véget: „El tudják képzelni, mi lesz, ha minden részeges alak nekiáll lezuhanni a székekről-sámlikról és belehal? Hiszen gyermekeink kiforratlan ifjonti lelkének ez olyan erős megrázkódtatást okozhat, hogy minden további nélkül ők is ivásra adhatják a fejüket, s az italozás ily módon láncreakciót idéz elő.”

Popov nem lenne ekkora, merthogy bátran kijelenthetjük, már csak ebből a két magyar könyvből és a számtalan, folyóiratban megjelent kisprózából is kitetszik, egy igen nagy kortárs íróról beszélünk, azaz írunk, szóval nem lenne ekkora nagy szerző, ha csak a vodkába oltott, fojtott, vodkával átitatott bús, mély és kegyetlen nagy orosz valóságról, világról lenne szó. Hogy az orosz folyton iszik, szóról szóra, oldalról oldalra. Itt ugyanis nem a valóságot olvassuk, látjuk színről színre, pohárról pohárra, hanem szövegeket, igen okos, ironikus, parodisztikus és önmagukról igencsak (sokat) tudó szövegeket. Amelyek igen ravaszul, furmányosan vannak felépítve, szőve és mixelve.

Fjodornak felhorgadt

„De, ugye, önök is érzik, hogy valami itt nincs rendjén? Első pillantásra mindennapos történet. De valami nincs rendjén, nincs.” (Ujjak a porban)

A történetek ugyanis, bár mintha az élet sűrűjéből lennének közvetlenül merítve, és szinte áradó bőséggel és természetességgel patakzanak, szövődnek, futnak kiszabott pályájukon, mégis rendre megbicsaklanak, kisiklanak, nem úgy érnek véget, ha egyáltalán véget érnek, ahogy elvárnánk, amiképp erre felkészít maga a szöveg. Elegánsan és finoman ki van itt velünk csellózva prózailag, a legváratlanabb helyeken törések, vágások keletkeznek, a legváratlanabb helyeken, de mégis észrevétlenül állítgatja itt valaki a váltót és téríti el a terepasztalon a próza vonatait.

Mandevil Mahur elvtárs, a zuári nép híres fia, útban Kölnbe, leszáll, nagy valószínűséggel írónk szülővárosában, Krasznojarszkban. A fogadóbizottságból hiányzik Kozorezov elvtárs. Mint kiderül, útközben sofőrjével balesetet szenvedett, mint kiderült, „valakik” nem hányták el az útról a havat. Kozorezov hívja és leteremti az illetékest, Petya Dvorkint. Petya Dvorkin hívja és leteremti az illetékest, Szkornyakovot, Szkvornyakov Ványa Pusztovojtov bácsit, aki Glafirát keresi, aki késik, mert mint kiderül, előző nap a férjével teleették magukat saslikkal. Nota bene: a saslik a vodka és a pelmenyi mellett a szovjet/orosz élet másik, vagyis harmadik fundamentuma, a kötetben a frenetikus Kutayütő rablóhús című szöveg foglalkozik teljes mélységében a téma igen sokféle aspektusával, bezáróan a kutyahúsig.

Glafira pedig az előző napi saslikozás után másnap reggel a következőket tapasztalja: „Reggelre kelve aztán Fjodornak felhorgadt a fizikai ereje.” A munkából való késésének oka mindösszesen az tehát, hogy bár ő kétszer is „elmegy”, Fjodor képtelen „befejezni”, és hát mit lehet tenni, ha „amikor olyan nagyon bevadult?”. Mindebből azonban természetesen, és egyre beljebb járva a kötetben, ezen már nem is csodálkozunk, figyelemreméltóan nem következik semmi.

Nem tudjuk meg, mi járhatott Mandevil Mahur eszében és egyáltalán mit is csinált végül a repülőtéren. Ami tudható, és ezzel ér véget a szöveg, Ivan Ivanics, azaz Ványa Pusztovojtov bácsi megiszik egy pohár vodkát.

Levágott mutatóujj, mint wagneri vezérmotívum

Popov szövegei tekervényesek, mint egy frissen ondolált női hajtincs. Bár elsőre úgy tűnik, erőteljesen és céltudatosan indulnak és haladnak a megérdemelt vég, befejezés felé, menet közben folyton át- és áthelyezik a hangsúlyokat, egyik történetről, szereplőről, motívumról ugranak, siklanak a másikra, hogy aztán valahol egész másutt, másképp érjenek véget, mint amire bárki is számítana. De a „véget érés” helyett pontosabb talán az, hogy kifutnak, abbamaradnak, zökkennek egyet és leállnak. Mintha bármikor és bárhonnan újra indulhatnának, folytatódhatnának.

Popov prózája egyszerre szól komoly, ironikus, abszurd, parodisztikus, patetikus hangnemben, elegyíti az élőbeszédet, a propaganda nyelvét és a népmesékét, továbbá a komoly, nagy orosz szépirodalomét. Egyszerre érzelmes (A dobos és a dobosné), vidám, szürreális (a világító és „csodatévő” párttagkönyv a Birjozka Bisztróban), őrült, véres (Vászja Fetyiszov bácsi (Ujjak a porban) történetének wagneri vezérmotívuma levágott mutatóujjának hiábavaló keresése.). Van, amikor történetek egész során át ugrál és bonyolódik a szöveg, és van, amikor egy sóhaj, egy kép az egész: a Csupasz puttó hőse Venyegyikt Jerofejev-i invencióval vásárol újra és újra és kever egymásba alkoholokat: bort, sört, majd iszik, majd hazajön a felesége és együtt isznak vodkát, majd újra a keveréket, majd szeretik egymást. Ennyi.

Popov prózája, szövegei kis történetekből, töredékekből, motívumokból rakódnak össze, de nem egy egységes egésszé, hanem egy hol finoman, hol erősen szubverzív, önmagát „kisiklató”, irányait, hangsúlyait folyamatosan át-áthelyező, módosító, derűsen destruktív, várakozásainknak fittyet hányó, gazdag, már-már rabelaisi bőségű, sok esetben élőbeszédszerű, az élőbeszédet, annak sokféle regiszterét imitáló szövegeléssé.

Külön élményt jelentenek a hol mulatságos, ironikus, hol informatív, hol dezinformáló szerzői jegyzetek a kisprózák végén, amelyek a köteten belül voltaképp egy kis Szovjetúnió-szószedetté, mini lexikonná állnak össze, Popov módra.

Jevgyenyij Popov: Vodkára vodkát. Változatok oroszra, Európa, 2013, 424 oldal, 3400 Ft