Ljudmila Ulickaja 2008-as regénye most ősszel jelent meg magyarul a Magvető Kiadónál Goretity József fordításában. Fanyar, szarkasztikus, néha igazán szemét szöveg ez főleg hétköznapi vagy azzá vált ember(ek) mindennapi tragédiáiról. Valódi dráma vagy katarzis azonban – nagyon kevés kivételtől eltekintve – nincs, akkor sem, ha lennie kellene, holott mindvégig érezzük a kimondott szavak és tettek hatalmas súlyát. Ulickaja úgy beszél öngyilkosságról, meddőségről, halálról, válásról, megcsalásról, hogy érezzük, milyen esetlegesek, milyen jelentéktelenek mindezek az univerzum egészéhez képest. Milyen pici porszemek a hatalmas sivatagban, s az általa teremtett esendő karakterek is pontosan, végtelenül önreflexíven kezelik ezt.

A mi Urunk népe tényleg az, aminek mondja magát: egy egyre terebélyesedő, rizómaszerű szövegtest, amelynek elemei – önkéntelennek tűnő módon – folyton összekapcsolódnak. Csakúgy, mint a pixelek. A hasonlat nem véletlen, ugyanis nem tudok eltekinteni attól a benyomástól, ami folyton Tóth Krisztina novelláinak világára emlékeztet.

A történetek és az egész könyv ereje ellenére zavaró, hogy a magyarra átültetett novellákban gyakran stílusidegen, oda nem illő, a koherens nyelvhasználatból olykor kiugró szavak, kifejezések ékelődnek be, amelyek következetes előfordulása fordítási problémákra utalhat. Ulickaja egész kötetét tekintve is változó, hullámzó teljesítményről van szó: ugyanakkor nem kérdés, hogy a néhány kevésbé sikerült alkotástól eltekintve igazi, kegyetlenül, kíméletlenül pontos, a nagy egészben jelentéktelen, mégis fontos emberi sorsunkra reflektáló novellákat olvasunk.

Ulickaja hősei hitükben és nemzeti érzületükben, de általában is öntudatosak.  A sokszínűség – természetes módon – az egykori Szovjetunió népeinek sokféleségét idézi: bár nagyrészt oroszok, de ugyanúgy előfordulnak örmények, grúzok, ukránok is, mint ahogyan ateisták és pravoszlávok, katolikusok és lutheránusok, zsidók és muzulmánok. A történetek nem állnak meg az országhatárokon belül, több generáció kozmopolita, otthonát kereső, az olykor szűk keretek között megmaradni nem tudó látásmódjáról van szó. Ha azonban a látásmód szűkül, akkor egészen picinyre redukálódik. A mindenkit önmagához viszonyító origóban pedig maga a főhős, és néhány hozzátartozója, barátja áll. Ha van egyáltalán ilyen, akkor azt mondhatjuk, a főhős tipikus értelmiségi. Nem véletlen a tipikus szó használata sem, hiszen ha kis mértékben is, de mindvégig érezhető valami (orosz) realista színezet Ulickaja prózáján, amit tágra nyitnak az allúziók és intertextuális kapcsolatok: Ulickaja hősei között ugyanis ebben az értelemben Dosztojevszkij, Csehov és Gogol is szerepelnek, nem is csoda, hiszen tudjuk, mindannyian e köpönyeg alól bújtunk ki.

Az elbeszélő egy tipikus értelmiségi, egy ismert, orosz írónő, akinek sikerei azért bőven köszönhetők bizonyos szintű, alig észrevehető megalkuvásának is. Ez a figura aztán sokszorozódik, bár szemléletmódját, olykor bölcsességét, határozott tudatosságát, máskor kissé rasszista, kissé homofób énjét mindig más életek, más helyzetek veszik körül, megváltoztatva ezzel a személyét és személyiségét is. Negatív tulajdonságai nem tudatosak, inkább valamiféle öreges naivitás, egy letűnt korszak eredményei, amikben nincs rosszindulat, sőt még valamiféle nyitottság is érzékelhető.

Az első rész két szövege, A dezertőr és A rendkívül szép macska  az állataikhoz végtelenül, de nem mindenáron ragaszkodó hősökről szól. Tildát, a gazdája miatt dezertőrré vált kutyát, a törvénytelen cselekedet után kénytelenek átnevezni Daisyre, hogy megmenthessék. A rendkívüli szépséggel megáldott macska pedig bár tényleg egy egyiptomi istennő kellemével és tartásával bír, ugyanakkor elviselhetetlen természete miatt gazdája, írónő hősünk mégis kénytelen kiebrudaltatni. Ez a bizonyos (itt állati, máshol emberi) természet központi elemmé válik sok más novellában is. Feloldást, megbocsátást vagy végső beletörődést eredményez olyan emberek részéről, akik képesek a Másik (olykor feltétel nélküli) elfogadására.

Ljudmila Ulickaja (fotó: MTI/Soós Lajos)

Az első rész megdöbbentő végén, a Rövidzárlatban egy furcsa, téli véletlennek, a sötétnek, és a feladott küzdelemnek köszönhetően győz a vigasztalhatatlanság és a halálvágy, miközben apró titkokat rejt maga alá a sötétség. A vér titka címet viselő második rész novellái több kusza, nehezen átlátható, titkokkal teli családi történetek, amelyek közül a Mása, a karénekes emelkedik ki. Egy olyan, végig megtévesztésre törekvő istenhit bontakozik ki, amely mindvégig esztelenségnek, őrültségnek tűnik (ez a motívum folyton ismétlődik a novellákban, Ulickaja istennel teli, mégis olykor istentelen világában), miközben a végkifejlet egy szilárd, reális, erős hitről tanúskodik.

A Sokáig éltek… azonos című kezdődarabja, majd az …És ugyanazon a napon haltak meg az öregség és az örök összetartozás novellái, amelyek néhol végtelen őszinteséggel, néhol sajnos némi giccsel írják le az élethosszig tartó szerelem/bigott megszokás élményét, mely önmagának és a körülötte lévőknek is szűk kereteket ad. Az őrangyal csúcspontja a Meg vagyon írva, a szekularizált világ istenhitének már-már katartikus bizonyítéka, valamiféle janzenista vagy panteista filozófia kiteljesedése, az őrültség és a realitás, az ostobaság és a műveltség összeütközése, melyben ezúttal igazságos – ha van ilyen – végeredmény születik. Nem véletlen ez sem, hiszen a teljes kötet Nyikolaj Leszkov 19. századi orosz írótól vett mottóval indít („Micsoda emberek nincsenek a mi urunk népében!”), akinek műveiben az oroszok vallásos hétköznapjai, az egyszerű ember élete gyakran megjelent.

Ehhez képest Ulickaja hősei egy olykor atavisztikus, letűnt és egy új felfogás szerinti, határok nélküli világrend képviselőiként ütköznek meg. Ezek az apró háborúk néha sikeresek, néha nem, olyannyira, hogy egyetlen kiútként csak a halál marad feloldásként, ez után jöhet el az igazi élet. A  megrendülés viszont általában elmarad. Higgadt, olykor egyenetlen színvonalú, de szikár és kimért próza ez. Nem is csoda, hiszen „nincs az a szem, amelyik szívesen nézné a pokol képeit.”

Ljudmila Ulickaja, A mi Urunk népe, fordította: Goretity József, Magvető Kiadó, 2012, 372 oldal, 3690 Ft