Robert Darnton amerikai kultúrtörténész neve ismerősen csenghet a hazai olvasóknak, hiszen a Lúdanyó meséi és A nagy macskamészárlás című tanulmányai már 1987-ben megjelentek egy rövid és manapság már rendkívül nehezen hozzáférhető kötetben az Akadémiai Kiadónál. A 2010-es kiadás szerencsére tartalmazza a fent említett két szöveget is, amelyek mára a kulturális antropológia ihlette történetírás alapszövegeivé váltak Magyarországon is. A Lúdanyó és más tanulmányok második fele Darnton munkásságának egy másik oldalából ad ízelítőt, hiszen négy, a könyvterjesztés, írás, olvasás témakörében megjelent cikket is tartalmaz.

A Virágzabálók gigantikus torzszülöttje után Darvasi László az idei Könyvhéten elbeszéléskötettel jelentkezett. A tematika igencsak változatos: időben és térben szinte száguldanak a szövegek, miközben a belőlük áradó hangnem és az elbeszélői technika alapvető homogenitása kiegyensúlyozza az elbeszélések sokféleségét.

Azt mondják egyesek, hogy az Atlantisz gyermekeivel Stephen King szépirodalmat írt. Ez bolondság. Nem az, hogy szépirodalmat, hanem maga a különbségtétel. Annyira más lenne, mint a többi műve? King történetei mindig attól voltak erősek, hogy remekül kidolgozott, valóságos problémákkal küzdő szereplőkre szabadította rá az iszonyatot, legyen az emberben lakozó, netán természetfeletti eredetű. Az Atlantisz gyermekei talán annyiban más, hogy nem rémtörténet, és a vietnámi háborúról, illetve annak következményeiről is próbál szólni - felemás sikerrel.

Baráth Katalin a Dávid Veron-könyvek harmadik részében, A borostyán hárfában ismét bravúros megoldásokkal, nyakatekert szálakkal és remek megfogalmazásokkal örvendezteti meg az olvasót. A 20. század elején játszódó krimijében mindenre kiterjedő figyelemmel teremti meg a könyv valós idejének hangulatát: elbeszélőmódja, nyelvezete és a regényben szereplő rengeteg információ is ezt a célt szolgálja. A kortárs írónő hibátlanul képezi le a kor szófordulatait és beszédmódját, és ebbe ügyesen szövi bele humoros megjegyzéseit, célozgatásait. Mindeközben elképesztő mennyiségű adatot tár az olvasó elé, kezdve a korabeli Magyarország nagy neveivel, a közeli külföldi eseményeken át a nagy szenzációnak számító kinematográfia vagy akár a kórbonctan sajátosságinak legapróbb részleteiig.

A nyáron megjelent a Gordon Zsigmond-krimik ötödik, befejező része. A Budapest novemberben visszahozza azt a sajátos hangulatot, ami megkerülhetetlenné tette a sorozat első két részét, a Budapest noirt és a Bűnös Budapestet a magyar krimi történetében, és megmutatja, hogyan lehet írni az igazi pokolról.

Napjaink egyik legtúlértékeltebb amerikai írójának, Don DeLillónak tulajdonképpen igazat is adhatunk, amikor egy interjúkérdésre adott válaszában úgy fogalmaz, hogy megítélése szerint a Cosmopolis című könyvéből készült, idén május végén bemutatott rémesen gyenge film "működik", a rendező, David Cronenberg pedig "beletalált". Ha valaki, hát DeLillo egészen biztosan meg tudja ezt ítélni, ugyanis magát a 2003-as regényt is leginkább a fenti szavakkal lehetne jellemezni: a könyv ugyan nem túl mély, még kevésbé eredeti, sőt az átlagosnál izgalmasabbnak sem mondható, ám az amerikai irodalmi közvélemény reakciója alapján kétségtelen, hogy valamiért működik és a szerző valamibe nagyon beletalált. De mégis mibe és hogyan?

Nehéz lenne eldönteni, kikhez kíván szólni Gärtner-Kertész Tibor könyve. Nehéz lenne, mert a Nagyapám fegyvert rejteget, jóllehet a történelemről beszél, nem történelemkönyv, nem esszé, nem tanulmány és nem is történelmi regény. A Nagyapám fegyvert rejteget leginkább puha ceruzával kidolgozott korrajz.

A szürke ötven árnyalatáról szóló kritikák, ajánlók mindegyike azt feszegeti, hogy vajon mi tette ezt a könyvet olyan népszerűvé, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora eladott példányszámot tudott produkálni. Ezt a kérdést én is nagyon hamar feltettem magamnak olvasás közben, de még a könyv végeztével sem sikerült rájönnöm, hogy mi emelte ezt a regényt a könyvek élvonalába szinte megjelenése pillanatában. Túlságosan elkeserítő válasz lenne, hogyha a regény titka pusztán abban rejlene, hogy szexszel még mindig mindent el lehet adni. Pedig ötszáz oldal, egy hónapnyi történés és körülbelül harminc kimerítő részletességgel bemutatott szexuális aktus után erősen tartja bennem magát ez a feltevés.

A címben idézett Rod Stewart dal, a Baby Jane sorával tömören összefoglalható az a hangulat, amely Sofi Oksanen azonos című regényét jellemzi. A könyv egy olyan zárt világot nyit meg az olvasói előtt, melyet a legfelforgatóbb, mégis tehetetlen szenvedés jellemez. Főhősei többszörösen kirekesztett, marginalizált tagjai a társadalomnak: leszbikus szeretők, akiket depresszív hajlamuk, gyógyszerektől függő életük és pszichés betegségük köt össze. Szubkulturális mátrixukról még egymásnak sem árulnak el információkat. Oksanen Baby Jane-jének pánikbeteg, depressziós hősei egy, a másik megértésére képtelen társadalom tüneteinek hordozói, így tán nem is csoda, hogy saját tetteiket sem képesek befolyásolni.

Jonathan Franzen amerikai írót a világirodalmi bulvárból már ismerhette korábban is a magyar olvasó: a Time címlap, az ellopott szemüvege, az amerikai külpolitika és a közösségi oldalak éles bírálata valamennyire előkészítette a magyar megjelenés számára is a terepet. Az Európa Kiadónál most tavasszal jelent meg Bart István fordításában Franzen legfrissebb regénye, az amerikai mítoszt lebontó Szabadság, aminek egyik első lelkes olvasója Barack Obama amerikai elnök volt.

Gyanús minőségű szeszek és kétes eredetű sült csirke elfogyasztásának intermezzójaként születik Mabanckou története a címadó alkoholista, Törött Pohár előadásában, pontok nélküli, csupa kis betűvel szedett, vesszők és idézőjelek tarkította élőbeszédszerűségben. A szöveg maga küldetés: füzet és ceruza missziója egy szakavatott szeszkazán kezében, hogy emléket állítson az Útrakelt Hitel néven elhíresült kocsmának. Az éjjel-nappal nyitva álló csehó számos megpróbáltatás után gyökeret ereszt, végül otthonává válik a Háromszáz néven emlegetett negyed szociális perioikoszainak. A hely krónikásává avanzsált narrátor egy Makacs Csiga nevű törzsvendég, aki a tulajdonos kérésére kezdi el az írást, így a történet nem annyira az épület, mint inkább az innen-onnan összeverődött törzs- és egyéb vendégek (beleértve magát az elbeszélőt is) sztorijaiból áll össze.

Gömöri Gergő a világ egyik legszerencsétlenebb sráca: míg a volt évfolyamtársai lépkednek előre a karrierjükben, addig ő porosodik egy önkormányzat jogi osztályán, unja a munkáját, unja a kollégáit, csótányokkal osztja meg a lakását, örökké előjön nála valamilyen betegség, a nyolcvanas évek reklámszlogenjei idézésével próbál egyéni lenni. A kilátástalanul semmitmondó élet egyetlen értelme, Zsófi pedig lelépett a szokásos alibi dumával. A szakítást követően Gömöri Gergő lefagyasztatja magát egy évre, mély álmában azonban folytatódik a Zsófi utáni kaparás, a magányba és az önsajnálatba beleragadó fiú lejtmenete. Az olvasó végigjárja Gömöri Gergő egy évét - pontosabban végigtoporogja, mert előrelépésről, gyógyulásról nem igazán lehet beszélni. Az álom Gömörije semmivel sem elevenebb, mint amelyik mirelitként fekszik egy kapszulában.

Hosszú idő óta él a köztudatban az az Erdéllyel kapcsolatos sztereotípia, amely e vadregényes vidéket nem szimplán a történelmi Magyarország részeként, hanem a legkülönbözőbb legendák, rejtélyes és vészjósló történések helyszíneként is igyekszik láttatni. Elég, ha csak a 19. század végén felélesztett irodalmi Drakula-kultuszra gondolunk - holott a vérszomjas gróf valójában nem is Erdély, hanem a tőle délre fekvő Havasalföld rettegett uralkodója volt. Szabó Róbert Csaba negyedik, de magyarországi kiadónál most először megjelenő kötete, a Fekete Dacia szövegei vámpírokat ugyan nem szerepeltetnek - annál több élőhalottat, kísértetet és egyéb szörnyeteget -, de nagyon is tudatosan építenek a helyszínükként szolgáló vidék misztikus imázsára, és egy a kortárs irodalomból teljesen kiveszett műfaji hagyomány újrahasznosításával beszélnek az itt élők múltjáról és jelenéről.

Ebben a nagy melegben különösen csábító egy földközi-tengeri luxushajó-kirándulás többek között Monte Carlo, Pisa, Róma, Nápoly érintésével. Steiner Kristóf regényes kalandjáról írt útinaplót: egy San Diego-i nő apróhirdetésére válaszolt, aki útitársat keresett maga mellé, és akivel végül 2010 októberében együtt vettek részt egy dél-tengeri hajókiránduláson.

"Eszembe jutott Maurice Sendak a Time-nak adott interjúja, amelyben azt nyilatkozta, hogy szerinte a jó gyerekkönyv elismeri és komolyan veszi a gyerekek érzéseit - ezzel nagyon egyet tudok érteni. Általánosságban kell egy jól felépített történet, igényes nyelvezettel, ami nem gügyögős, és fontos, hogy ne kacsintson össze a szerző a felnőttel a gyerek feje fölött. Egy jó gyerekkönyv kerüli a didaxist és bőven adagolja a humort. Az illusztráció akkor jó, ha kiegészíti a szöveget, és nem elnyomja azt" - foglalta össze Boczán Bea, a Prae.hu gyerekrovatának szerkesztője a Kötve-fűzvének, hogy milyen szempontoknak kell megfelelnie egy jó gyerekkönyvnek.

Eli és Charlie Sisters nem tudnak semmit Herman Kermit Warmról, csak annyit, hogy éppen San Fransiscóban tanyázik, és meg kell ölniük. A testvérek a titokzatos Kapitánytól kapták a parancsot, így hát 1851-ben felkerekednek Oregonból, hogy Fürge és Hasas hátán megkezdjék Odüsszeiájukat a Vadnyugaton át, hogy eljussanak a kaliforniai aranyláz szívébe. Útjuk során számos fura alakkal találkoznak, sokat meg is ölnek közülük, de ezen nem kell csodálkoznunk, hiszen a Sisters testvérek hírhedt bérgyilkosok, akik nem ismernek kegyelmet. Charlie, az idősebb, igazi veszett kutya, aki a saját öccsét is kihasználja, míg Eli amolyan "érzékeny cowboy", kicsit túlsúlyos is, tele kétségekkel, és bizony el-elmélázgat ennek az egésznek az értelmén.

Szántó T. Gábor könyve valószínűleg a zsidóság tanait próbálta szélesebb kör számára hozzáférhetővé, érthetővé és érdekessé tenni a regényforma lehetőségeivel. Az Édeshármas azonban inkább arra példa, hogy ez a tartalom ezzel a formával igen nehezen illeszthető össze: olvasása nehézkes és nagy türelmet igényel. A legfőbb gond a célközönség teljes hiánya. Az író láthatólag egy élet tudását kívánja átadni az olvasóknak, azonban saját közege számára ezek a történetek ismertek, a kifejezések pedig használatosak, így számukra feleslegessé válik a könyv lexikonszerűsége, hosszas, héber és jiddis szavakkal tűzdelt magyarázatai. Azonban azok, akik a zsidó kultúrában járatlanul vágnak neki az olvasásnak, nem kapnak elegendő információt, hogy minden kis részlet a helyére kerüljön, és a könyv egésszé álljon össze.

Kimászik az ősóceánból, hogy "bütykös végtagokat, rengeteg faggyúmirigyet, méteres beleket és jó adag hájat növesszen". A szárazföldön töltött első évmilliók még lassan vánszorognak, de ahogyan rákap a véletlen felfedezések ízére, világa egyre gyorsabban fejlődik, épül, miközben a gyűlölettel vegyes félelem, a megvetés, az undor egyre inkább elhatalmasodik rajta. Mi az?

Jenny Erpenbeck kelet-berlini születésű írónő negyedik könyve, az Otthon 2008-ban jelent meg hazájában, és négy rangos irodalmi díjat is bezsebelt. Magyarul a L'Harmattan Kiadó gondozásában, a Valahol Európában sorozatban olvasható. Blaschtik Éva fordítása már-már varázslatos módon ura a nyelveknek, amelyekkel dolgozik, a német szöveget nem annyira átülteti, mintsem magyarba oldja - egyetlen mondat, egyetlen szó nincs az Otthonban, ami idegenszerűnek, mesterkéltnek hatna. Ha kell, lágy, ha kell, erős, de mindenképpen levegővétel természetességű.

Kétség sem férhet hozzá, Benedek Szabolcs zseniális érzékkel jelölte ki A vérgróffal induló regénytrilógiájának műfaji kereteit és tartalmi összetevőit. Tudtommal legalábbis nem sok olyan kortárs mű van manapság forgalomban, amely a magyar olvasóközönség ennyire széles rétegeinek - a vámpírrajongó tinilányoktól kezdve a múlt századelő Budapestjére kíváncsi irodalmárokon keresztül az okkult tanok kutatóiig - érdeklődésére tarthatna számot. A vérgróf sajátos elegyét adja a kortárs szórakoztató irodalom (és a múlt századi szépirodalom, lásd Szerb Antal Pendragon legendája) trendjeinek: van benne egy kis krimi, jó adag spiritualizmus, számtalan történelmi és irodalomtörténeti utalás, szerelem, vámpírok, örömlányok… Lényegében minden, ami egy könnyed kikapcsolódás után néző olvasó figyelmét felkeltheti.

Mielőtt elkezdenénk olvasni Maros András Csinálni kell című novelláskötetét, nézzük meg alaposan a könyv borítóját! Rég láttam ilyen ügyesen eltalált fedőlapot: pontosan megmutatja, mire számíthatunk olvasás közben. A régi típusú húsdarálót alkatrészeire szétszedve látjuk, de szigorúan szabályos rendben, tehát még semmi sincs veszve, lesz még nekünk húsdarálónk. Így van ez a történetek során is: adott a már részekre bontott egész, mellyel az író könnyedén bűvészkedik, próbálgatja az egyes elemeket, csűri-csavarja a szálakat. A kísérlet végére általában megkapjuk az eredeti formát, de úgy, hogy láttuk alakulni, már egészen más jelentéssel bír. Igaz, hogy a Bárcsak én lennék Dr. Csapó Gábor! című novella hőse, Szörényi Áron ugyanúgy ül a tévé előtt a kanapén, mint minden más este, de mi tudjuk, hogy azon a napon történtek olyan dolgok, amik indokolttá teszik ezt az ücsörgést, mert ő igenis megpróbált Dr. Csapó Gábor lenni. A részekből felépített novellák pedig alkatrészeivé válnak az egész könyvnek.

"Ne vegye meg az sem, aki egy regénytől épületes társadalmi mondanivalót vár, vagy a valóság tükrözését, vagy mítoszteremtést, vagy a világ tetten ért zűrzavarát, vagy a végső üresség és elszigetelődés megrázó költészetét, »új hullám«-ot, legújabb kísérletet vagy új regényt. Ez csak egy régi regény és annak is kicsi. 1943 novemberében írtam, elkeseredésemben és szórakoztatásnak. Négyévi munkámmal akadtam el akkor végképp. (…) Népszerű olvasmánynak" - nyilatkozta szigorúan Ottlik Géza kisregényéről, a Hajnali háztetőkről.

A Mielőtt elalszol bár Linn Ullman norvég írónő első regénye, stilisztikailag mégis kivételes kiforrottságot mutat. Az öt részbe szerkesztett szöveg az elbeszélő, Karin családjának hetven évéről, négy generációjáról, illetve a nemzedékek tagjai között feszülő kötelékekről mesél. Karin elsősorban édesanyjával való, folyton változó és mesterien ábrázolt viszonyára koncentrál, e szál mégis beletagozódik egy nagyobb történetbe, így nem beszélhetünk szigorú értelemben vett anya-lánya regényről. Többek között ez az, amitől kivételes olvasmány a Mielőtt elalszol. Nem egy az unalomig erőltetett viszony boncolgatására felépített szöveget, sokkal inkább kivételes tehetséggel megformált jellemek, személyiségek különböző életszakaszokban történő elbeszélésének laza láncolatát olvashatjuk.

Annyira a jövőben élünk, hogy már szinte illetlenség is bármin meglepődnünk. Greg Bear Eon című regénye szerint a Földet 2005-ben pusztította el egy atomháború, a Terminátor-filmek Skynetje tavaly ébredt öntudatra, és már csak három év van hátra, hogy a Vissza a jövőbe Marty McFly-a megérkezzen közénk 1985-ből az időgépével. A több mint száz éves science fiction szinte minden napra írt már nekünk egy világot romba döntő katasztrófát vagy egy mindent megváltoztató tudományos áttörést.

Adott egy jómódú, de elhanyagolt, Berlin egyik kertvárosában élő 14 éves fiú, Maik Klingenberg; adott továbbá csöves kinézetű, látszólag mindenbe beleszaró, zűrös hátterű, a reggeleket egy felessel indító orosz emigráns osztálytársa, Csikk. Utóbbi Wolfgang Herrndorf regényének címe is egyben.