Mivel világraszóló eredménye a magyar teniszsportnak alig van, annyit előre lehet tudni Maros András Semmi negyven című memoárjáról, hogy nem a sikerekről fog szólni. Az első oldalakon pedig az is kiderül, hogy nem regényszerű formában írt önéletrajzról van szó, hanem kisebb-nagyobb történetekről, amelyek leginkább azt mesélik el, hogy mennyire lehangoló volt a késő Kádár-kori sportélet.

Mielőtt elkezdenénk olvasni Maros András Csinálni kell című novelláskötetét, nézzük meg alaposan a könyv borítóját! Rég láttam ilyen ügyesen eltalált fedőlapot: pontosan megmutatja, mire számíthatunk olvasás közben. A régi típusú húsdarálót alkatrészeire szétszedve látjuk, de szigorúan szabályos rendben, tehát még semmi sincs veszve, lesz még nekünk húsdarálónk. Így van ez a történetek során is: adott a már részekre bontott egész, mellyel az író könnyedén bűvészkedik, próbálgatja az egyes elemeket, csűri-csavarja a szálakat. A kísérlet végére általában megkapjuk az eredeti formát, de úgy, hogy láttuk alakulni, már egészen más jelentéssel bír. Igaz, hogy a Bárcsak én lennék Dr. Csapó Gábor! című novella hőse, Szörényi Áron ugyanúgy ül a tévé előtt a kanapén, mint minden más este, de mi tudjuk, hogy azon a napon történtek olyan dolgok, amik indokolttá teszik ezt az ücsörgést, mert ő igenis megpróbált Dr. Csapó Gábor lenni. A részekből felépített novellák pedig alkatrészeivé válnak az egész könyvnek.