Erős a gyanúm, hogy szűkebb baráti köre akár kulcsregényként is olvashatja a húszas évei elején járó Bódi Péter regényét. De az biztos, hogy a főhős-elbeszélő, a graffitis Debod Dániel középiskolás éveit átfogó mű 21. századi fejlődésregényként remekül működik. Aki például sötétedés után nem megy ki az utcára, megtudhatja belőle, hogyan élnek most a tinédzserek. Spoiler-veszély nélkül annyit elárulhatok, hogy durván. Nagyon durván. 

A graffiti életforma 

„Who is John Scott?“ Ez a felirat a kétezres években terjedt Los Angeles utcáin, amíg 2009-ben a rendőrség el nem csípte az alkotót, munka közben. John Scottot könnyen elkapták (74-éves volt, nem ment neki a sprint). Ő az abszolút kivétel, mert a graffitisok többnyire tizen-huszonéves fiatalok. Ha valaki elmúlt harminc, akkor ott valami gáz van. Ha negyven felé jár, akkor ő Banksy, akit könnyű felismerni, mivel manapság leginkább szarvasmarhákra, disznókra és birkákra fúj, nem úgy, mint 1990 körül, amikor Bristol falait dekorálta a DryBreadZ Crew (DBZ) tagjaként. Mert a graffiti nem magányos műfaj, még ha alapító atyja, az inkognitóját a mai napig őrző Taki 183 egyedül is tagelte szét a New York-i 183. utca környékét a hatvanas évek végén.

A műfaj művelői csapatban uralják le, vagy próbálják meg leuralni adott város adott részeit. Budapesten többek között a DBO, a GLK, a PNC és a TDF crew (Total Destroyer Family) a legismertebbek. Ez utóbbi csapat egyben az egyik legdurvább is volt, amíg létezett. Egyik tagjukról, Tintáról (vagy Tentáról) Bódi Péter is megemlékezik a Szétírt falakban. Tinta 2001-ben halt meg, amikor a metróalagútban egy szerelvény alá esett. A TDF crew nagy dobása volt ugyanis, hogy beszöktek oda, ahol a kocsik alszanak és csináltak egy wholetraint, vagyis a vonat egész oldalát betöltő rajzot (ld. a videót). Elég, ha nyitott szemmel sétálunk, mondjuk a Nyugati környékén, hogy felfedezzük a „RIP Tinta” feliratokat.

Látható, hogy a graffiti nem veszélytelen műfaj, felmerül hát a kérdés: miért csinálják? A fújást, a tagelést, a nyomhagyás ősi kényszere mellett nyilván nagyban motiválja a veszély is. Mert mit csinál egy graffitis? Nem unatkozik, viszont van oka izgulni. Amellett, hogy kiéli kreativitását és a haverokkal lóg, agyában adrenalinbombák robbannak, rendőrök elől rohan, vagy sörözés közben arról mesél, milyen volt rohanni múltkor a rendőrök elől. A graffiti életforma. Bódi így ír erről: „Jó volt nyugiban festeni. Ritkán érzi magát az ember olyan jól, mint amikor haverokkal fest. Lazulás, boldogság, nyugis rajzolgatás, sörözés. Nehéz lett volna eldönteni, melyik oldalát szerettem jobban. Ezt vagy az adrenalin túltengést.” 

A haverjának nevez

A regény főhőse a Budapesthez közeli kisváros egyházi gimnáziumába jár. Az író, Bódi Péter a váci piaristáknál tanult. De ez a tény ne csábítson senkit könnyelmű párhuzamkeresésre, az ugyanis hamar kiderül, hogy nem csak egy húsz év körüli elsőkönyves fiatalember önéletrajzi merengését olvassuk. 

A főszereplő-elbeszélő Debod Dani nemcsak gondolkodik, pusztítja is magát rendesen. Mint a legtöbb korabeli. Mint a legtöbb nem korabeli. Írja a falakat, bliccel a vonaton, szerelmes lesz, szakít, szerelmes lesz, otthagyják, az iskolában parák vannak, szülei elválnak, verekedik, megverik, kis mennyiségű kábítószerrel kapják el, elterelésre jár, házibulikba, ismerkedik a világgal, a dizájner drogokkal, a művészettel és persze fut a rendőrök és egyéb üldözők elől, mint Rentonék a Trainspottingban. Rákap a Ludwig Múzeumra, mert annak idején ingyenes volt a diákoknak a múzeumlátogatás. Meg is van a véleménye az „öltönyös döntéshozókról”, akik elvették a fiataloktól ezt a lehetőséget: „Persze a szájuk sír, hogy a fiatalok nem fogékonyak a kultúra iránt. Hát elmennek a…” (Befejezetlenség az eredetiben – PZ.)

Az elbeszélő rendszeresen kiszól a fikcióból, megszólítja az olvasót, ezzel is összemosva élet és irodalom határait: „sokat meséltem már neked, lassan nevezhetlek haveromnak is." Ez a hang az idegenvezető ebben a párhuzamos valóságban, ami körülöttünk, mellettünk, alattunk, a szemünk előtt létezik, csak éppen általában nem vesszük észre. A fiatalok vandálok, a fiatalok műveletlenek, a fiatalok isznak és drogoznak, szólnak a mantrák, és ha ezek elhangoznak, már meg is spóroltuk a gondolkodást, minden mehet tovább, ahogy eddig. Lesznek problémák (ld. drog), amelyekre majd hiába keresünk megoldásokat, mert úgysem látjuk be, hogy nem megoldásokra van szükség, hanem a probléma megszüntetésére.

Szerencsére nagy baj nem lehet, amíg legalább a fiatalok, a Debod Danik gondolkodnak helyettünk is. Például így: „Aztán mi lenne, ha a fű legális lenne? A srácok, akik ki akarják próbálni, nem dealerekhez, az »alvilágba« mennének, hanem legális elosztókhoz, így gyakorlatilag kapcsolatba sem kerülnének a valódi kábítószervilággal. Na, mindegy, ezen csak úgy filóztam, nem vagyok én egy »legalizálj éllovas«, csak tök furcsa az, hogy az öltönyösök drogstratégiája olyan, mintha maguk a termesztők és a terjesztők együtt találták volna ki.” 

Egy regény soundtrackje

A szöveg ritmusa olyan, mintha egy pörgős kultmozit néznénk, válogatott zenékkel. Az író a mozi soundtrackjét is megadta. Iggy Pop: Passanger, Sex Pistols: Johnny B. Goode, Goa Gil: Pogo, Flying Lotus: 1983 stb. Debod Dani ezeket a zenéket hallgatja mp3-lejátszóján, amiktől szinte mindig mozgásban van: „Kerülő úton mentem, hogy végig tudjam hallgatni a zenét” – írja.

A Szétírt falakban minden mondat a helyén van, és ha a könyv eleje kicsit nehezen is adja meg magát, az csak azért van, mert a nyelv, amit egy zárt, ismeretlen világ leírására használ, a jelenkor nyelve, a fiataloké, akikhez harminc fölött már alig van átjárás. A szleng és a graffitis szubkultúra nyelve keveredik itt – a Bódi által használt egyes szám első személy nélkül talán nem is lenne érvényes a szöveg.

A Szétírt falak amolyan nájmódi Pál utcai fiúk, csak egy sokkal sivárabb valóságot mutat be, amiről a Pásztor testvérek még álmodni sem mertek. Itt a grundot yardnak nevezik, a gittegyletet crewnak mondják, az einstandot pedig bicskával csinálják. Bódi Péter dialógusai élnek, könnyen azonosítható karakterek születnek belőlük. A jelenetezést és a feszültségkeltést pedig úgy csinálja, mint a profik. Lehet, hogy az. 

A Szétírt falak nem csak filmszerű, de filmért kiállt.

Bódi Péter: Szétírt falak, Ab Ovo, 2012, 199 oldal, 2950 Ft