A Kossuth- és József Attila-díjas Szilágyi István (1938) életműve ugyan nem terjedelmes (négy regénye és négy novelláskötete jelent meg), mégis az egyik legnagyobb tekintélyű magyar szépírónak számít. A hatvanas években jelentek meg első kötetei, leghíresebb regénye az 1975-ben kiadott Kő hull apadó kútba. Ezt követően tíz-tizenöt évente jelentkezett új könyvvel, utoljára 2009-ben a Bolygó tüzekkel, ami főként újraközölt novellákat tartalmazott. 2001-es történelmi regényéért, a 16. században játszódó Hollóidőért átvehette volna a megosztott Magyar Irodalmi Díjat, de visszautasította. A Kolozsváron élő író ritkán jár Magyarországon. Tegnap az I. Nemzetközi FISZ Tábor vendége volt, ahol Molnár Gábor Tamás kérdezte, ennek a beszélgetésnek közöljük a szerkesztett változatát.

Hogyan telik egy átlagos munkanapja, amikor szépprózát ír?

Nem nagyon vannak átlagos munkanapjaim. Sokszor fél esztendő vagy évek múlnak el úgy, hogy egész vidáman és boldogan telnek a napjaim anélkül, hogy egy betűt leírnék. Aztán elkezd sürgetni az idő, különösen mostanában. De már a Hollóidőnél is éreztem, hogy valamit még meg akarok írni és ideje volna egy kicsit felgyorsítani a tempót. Akkor száz cigarettát szívtam el naponta, és arra gondoltam, hogy te jó Isten, ha valahogy megüt a guta vagy valami történik velem, akkor sosem tudják meg az olvasók, hogy hogyan fejeződik be ez a regény. Mára ez az érzés egyre szorongatóbbá válik. Általában azonban egész napok nem igen telnek írással akkor sem, ha szorít az idő. Néha csodálkozom azon, hogy került össze ekkora kupac kézirat, hogy aztán ebből mi lesz, és hogyan fognak egymáshoz igazodni a megírt részletek. Amikor a kiadó kérdezi, hogy állok, rendszerint azt mondom, hogy lehet, hogy ti megéritek, hogy ez a regény befejeződjék, én nem. Mindig irigyeltem azt az emberfajtát vagy írót, aki fölkel reggel és leül és dolgozik, ír, aki tudja, mi a dolga. Valószínűleg általában is a világ lustája lennék, mert egy nap csak egy dolgot tudok elvégezni. Ha nincs szorítás, egészen más teendőket találok magamnak, olvasok vagy ilyen haszontalan dolgokat csinálok. Kora ifjúkoromban, amikor még az ipari csőcselék sorait gyarapítottam mozdonygéplakatosként, egy kicsi műhelyben három polgárral dolgoztam együtt, egy románnal, egy svábbal és egy magyarral. A sváb bácsika reggel bejött, odaállt a munkapadhoz, elővette, amit előző nap abbahagyott, mindig talált magának munkát. A magyar spekulált egy darabig, mégis restellte magát az öreg svábtól, és mellé állt. A román, aki egy kiváló figura volt és nagyon jól értette a dolgot, ha nem volt megcsinálnivaló, felült a munkapadra és lógatta a lábát, ettől persze az öreg sváb agyvérzést kapott. Na most, én valahol középtájon vagyok, különben is hetvenakárhány évesen nyolc kötetet felsorolni, amiben egy félkötetnyi újraközlés van, nem nagy teljesítmény. De azt hazudom, hogy természetvédő lévén nem szívesen pocsékolom az erdőből a fákat, és ahogy telik az idő, egyre többször jut eszembe, hogy hát szabad ezért emberek idejét igénybe venni?

A hetvenes években novellaíróból regényíróvá vált. Ha a munkatempója olyan, amilyennek leírta, nem volna egyszerűbb inkább novellákat írni, mint nagy regényeket?

Azt hiszem, hogy mindig szerettem volna jó novellát írni, de ez sehogy sem sikerült. Több kötet jelent meg, de javarészük valamilyen regénytorzó vagy -vázlat. Ács Margit és Morcsányi Géza megpróbáltak rávenni, hogy a korai novelláimból jelenjen meg egy könyv, ha már tíz éve semmi nem történt. Azt mondták, legalább tucatnyit szedjek össze a három novelláskötetből, de sehogy nem állt össze tizenkét novella, végül tizenegy került be a Bolygó tüzekbe. A legtöbben érzem, hogy torzók, a kötet végén lévő két történelmi novella tekinthető talán valóban novellának. A métermázsás, tégla nagy regényeket viszont fel lehetne szaggatni novellafüzérekre. Írók pusztultak bele abba, hogy novellisták maradtak, hogy a novelláikról híresültek el, én nem ezért írtam regényeket. A regények kikényszerítették magukat, nem tudtam félreállni, meg kellett írnom őket. Mintha tartoztam volna a Kő hull-lal, amely egy pusztuló világnak próbál emléket állítani, aminek nem volt más gazdája, talán ezért is szántam rá magam.

A hóhér könnyeinek most készül a regényváltozata, ez egy nagyjából nyolcvan oldalas kisregény volt, ami az Alföldben jelent meg a nyolcvanas évek elején. Milyen fázisokon megy keresztül a mű, ahogyan egy novellából vagy egy kisregényből nagyepikai mű lesz?

A Kő hull apadó kútba esetében fogalmam sem volt, hogy abból valaha regény lesz. Annyit lehetett tudni, hogy van egy szőlőt kapáló ember, aki elszánja magát, hogy Amerikába megy, és hogy talán eltehették láb alól és kútba dobhatták. Rendkívül megfogott a történet, elkezdtem írni, bomlott tovább, már nemcsak a kutat láttam, hanem a kertet és az embereket is, minden gazdagodott. Egy idő után úgy érzetem, hogy valamit megértek. Csak azt tudtam, hogy rossz vége lesz, hogy a bűn és a bűnhődés a klasszikus logika szerint érvényesülni fog. Aminek tudom a finalitását, azon nincs mit leírni. Valamit meg kell oldjak, ki kell derítsek a magam számára, valamit tisztáznom kell, valaminek a végére kell járnom. Szökött jogászként – öt évet a jogon is végigjártam, amikor négyszáz kilométerre tőlünk hurkolták a kötelet Nagy Imre nyakára, mi pedig vizsgáztunk a szocialista jog felsőbbrendűsége címen a stúdiumainkból – mindig izgatott és máig kísért, hogy egy főben járó bűn elkövetőjének pszichéje hogyan alakulhat, ha a tette nem derül ki a világ számára, az úgynevezett törvény nem torolja meg, nem kerül rendőrkézre, hanem magára marad a cselekedetével. Számos büntetlenül maradt bűncselekményt rejtegethet az emberiség, vajon hogyan éli meg a történteket az elkövető? A lelkiismeret vagy egy ahhoz hasonló valami megtorolja, számon kéri ezt a cselekedet? Nem a profi bűnözőkre értem ezt, azok végzik a dolguk, a mesterségük, hanem például Szendy Ilkára (a Kő hull apadó kútba főszereplője – a szerk.). Harmadéves joghallgató koromtól görgettem magam előtt ezt a furcsaságot, a Kő hull első harmada után éreztem, hogy ez viszi a regényt a végkifejletig. A Hollóidőben kiválasztottam egy nagyon válságos korszakot a magyarság előtörténetéből, a nemzeti létünk felezőidejéből, amikor még sok ősiség megvolt, de már több minden a jövőbe nézett. Idáig jut el a török, itt torpan meg a protestantizmus és a pápai világ. Elképzelhető-e, hogy egy vérzivataros korszakról lehetőleg nemzeti önsajnálat nélkül írjunk? A Hollóidőben ezt próbáltam meg.

A hóhér könnyei című kisregényében a fő téma a boszorkányüldözés, úgy vettem észre, ez több könyvében is előkerül. Honnan ez az érdeklődés a vajákosság és a boszorkányság iránt?

Onnan, hogy én nem hiszek benne. Illetve meg akartam érteni, mi is történik itt. Elég sokat kutattam, néztem, olvastam. Ezerkétszáz boszorkánypert jegyeztünk le magyar területről. Számomra itt az az érdekes, hogy a történet bírája egy olyan férfiú, aki nem hisz a boszorkányságban, de el kell járnia a boszorkányok ellen, és mi történik benne ilyenkor. Ha lehetséges, magamról másoltam az öreg bírót, nem a bűnüldözés teóriája, filozófiája érdekelt, hanem a belső motorikus ügyek. Ez hol szétfeszíti a regényt, hol megpróbálom összerántani, hogy a történet is megmaradjon. Kellenek ugyanis a kemény szerkezeti elemek, hogy a történet ne szakadjon ránk, hanem egyben maradjon.

Mit gondol a szépirodalom és a kritika viszonyáról?

Nem szívesen szólok hozzá ehhez, mert furcsa módon én elkényeztetettje vagyok a kritikának, legalábbis úgy érzem, és azért sem szívesen beszélek erről, mert terjedelmét tekintve maholnap jelenik meg rólam annyi minden, mint amennyit én írtam. Valószínű én egy belső gőggel megvert lélek vagyok, igazából csak az érdekel, hogy azt érezzem, hogy amiről írok vagy beszélek, arra szellemileg és a tehetség szempontjából elég legyek. Emberi dolog, hogy a fogadtatás nem közömbös számomra, de végső soron a magyarországi kritika elismer, nagy tanulmányokban elemzik a munkáimat, komolyan vették a Szilágyi-féle kezdeményt. A hazai, mármint a romániai magyar kritika szétvert annak idején. Az egyik szerint a Kő hullnak a felét ki kellett volna húzni, a másik pedig azt írta az Agancsbozótról, hogy biztos anyakomplexusom van, azért bújtatom barlangba a szereplőket. Ezeken nagyon jól szórakoztam. Arra nem okíthatok senkit, hogy a kritika nem számít, mert ez nem igaz. Az értő kritika nagyon fontos, és nekem ebből jócskán jutott, ajándékként tekintek erre.

Fotók: Bolla Dávid Kopy

Az I. Nemzetközi FISZ Tábor szervezője a Kötve-fűzve szerkesztője.