Bonnie Bedelia és Harrison Ford
az Ártatlanságra ítélve filmben (1990)

Az igazság keresése azóta alaptémája az irodalomnak, amióta történeteket találunk ki. A legősibb mítoszok, mesék dramaturgiája is úgy épül fel, hogy a jó elnyerje méltó jutalmát, a rossz bűnhődjön. Az igazságkereső történetek legtipikusabb műfaja a krimi: egy profi vagy amatőr nyomozó mindent megtesz azért, hogy rekonstruálja a bűncselekményt, vagyis megmondja, ki a jó (az ártatlan), és ki a rossz (a bűnös). Csakhogy a jogi krimi megteremtője, Scott Turow óta nincs nagybetűs igazság, az igazságszolgáltatás nem több beteg szerencsejátéknál.

Agatha Christie-től a megértett prostiig

Sherlock Holmes vagy Agatha Christie kétpólusú világában a zseniális nyomozói munka egyértelmű válaszokat adott, ez a hagyomány – és vele együtt az az olvasói igény, hogy minden kerüljön szépen a helyére – máig él. A „Rend” fenntarthatóságába, az annak visszaállításába vetett hit népszerűségét jól mutatja a tévésorozatok sikere. Columbo kényelmes tempójú, tévedhetetlen szaglászása a hatvanas évek vége óta generációkat ültetett le a képernyőhöz. És ha eltekintünk a high tech környezettől, a bűncselekmények aktualizálásától, a mai helyszínelős sorozatok is a klasszikus krimik hagyományát követik: a bűnöst elkapják, a legmodernebb gépeknek és a legokosabb helyszínelőknek köszönhetően kétséget kizáróan tudjuk, mi történt, ki tette. Röviden: jönnek a zsenik és valahogy helyreállítják a világ egyensúlyát.

Columbo és a helyszínelők nagyon szórakoztatóak, de végtelenül naivnak kell lenni ahhoz, hogy valaki elhiggye, tényleg ilyen egyszerű volna igazságot szolgáltatni. A húszas évek zuhanó közerkölcsű Amerikájában élő olvasót például már nem lehetett meggyőzni arról, hogy az élet fekete-fehér volna. Meg is jelent a színen Dashiell Hammett (róla szóló portrénk itt olvasható), aki megteremtette a keménykötésű, a törvény betűje helyett a megbízó érdekeit kérlelhetetlenül szem előtt tartó magándetektívet. A harmincas évek Franciaországában pedig hatalmas sikere lesz egy hétköznapi alaknak, aki néha téved, néha kijön a sodrából, nincsenek különlegesen izgalmas ügyei, ő is csak egy a kispolgárok közül, viszont jól tudja, hogy ebben az esendő világban nem lehet ítélkezni, hogy a zaklatott környezet bármelyik tisztes polgárból bűnöst faraghat. Simenon Maigret felügyelőjének feladata megmutatni a bűnössé válás ezer arcát, és még arra is jut energiája, hogy apafiguraként lelki támaszt nyújtson a lecsúszott prostituáltaknak (portrénk itt).

Aki pesszimistább az alkesz exzsarunál is: Scott Turow

Nem kellett sokat várni tehát arra, hogy a lovagregényes klasszikus krimik, detektívregények mellett megjelenjenek a valóságszagúbb, szkeptikus alműfajok: a kemény krimik, a rendőrségi krimik, majd a még ennél is komorabb jogi krimik. „Az illúzióimtól már korán megszabadultam. Amúgy sem hittem valami nagyon az igazságszolgáltatásban. Szörnyű egy rendszer, a zsaruk azt csinálnak, amit akarnak” – mondja a krimitörténet egyik legkiábrándultabb exzsaruja,  Matthew Scudder a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján (portrénk itt). Hát lehet ennél rosszabb véleménye valakinek az igazságszolgáltatásról? Lehet.

Scott Turow ügyész karrierje már a hetvenes évek végétől szépen ívelt felfelé, 1986 óta pedig Illinois állam egyik legismertebb védőügyvédjeként dolgozik. Már első regénye, az Ártatlanságra ítélve (1987) sikert aratott: jól adagolt drámaiságával, az amerikai jogrendszer pilléreinek még lazán befogadható szakszerű leírásával, a politikai háttér érzékeltetésével, mindezek arányos vegyítésével műfajt teremtett, megmutatta, milyen az igazán jó jogi krimi. A regényt Alan J. Pakula filmesítette meg 1990-ben, a főszerepet Harrison Ford játszotta.

Scott Turow (Kép: Jeremy Lawson)

Az Ártatlanságra ítélve magyarul már 1991-ben megjelent, de részben a kilencvenes évek könyves káosza, részben a magyar olvasóközönség számára akkor még idegen amerikai jogrendszer miatt szinte nyomtalanul el is tűnt. Azóta a Magyarországon is vetített filmek, sorozatok (pl. az Esküdt ellenségek, A férjem védelmében) kellően megágyaztak az amerikai jogi krimiknek, az Agave Kiadó idén új fordításban meg is jelentette a mára klasszikusként számon tartott regényt, méghozzá a folytatásával, a 2010-ben befejezett Ártatlannal együtt. (És elméletileg jönnie kell valamikor Turow legnagyobb krimijének, a kilencvenes évek közepén írt Apák törvényeinek is – erről a kiadó vezetője, Varga Bálint nekünk adott interjújában olvashattok.)

Valakinek hazudnia kell

Turow főszereplői az ügyészek és az ügyvédek, akik a tárgyalóteremben próbálják bebizonyítani az igazságot – vagy ahogyan az egyik ügyész fogalmaz, „hozzáigazítanak egy elméletet a tényekhez”. Nyilván nem lehet igaza egyszerre a vádnak és a védelemnek is, így valakinek hazudnia kell. Hogy mi az igazság, azt a bírónak és az esküdteknek kell eldönteniük. A rendőrök szállítják a bizonyítékokat, a tudósok megvizsgálják az ujjlenyomatokat, elemzik a mintákat, az eredményekből pedig az ügyészek és az ügyvédek összerakják a céljaiknak leginkább megfelelő narratívát.

A tárgyalóterem olyan, mint egy közepesen jó színház: (fél)profin eljátszott szerepek, teátrális gesztusok, monológok, dráma, feszültség tölti ki az időt. Turow tárgyalótermeiben nyoma sincs a romantikus hősöknek, az olvasó inkább úgy érzi, csavaros eszű emberek játszanak egy kegyetlen és beteg játékot, aminek az a tétje, hogy végül elítélnek-e valakit vagy sem. A gyanúsított – mint egy tehetetlen szerencsejátékos a rulettasztalnál – csak ül, és szorít magáért.

Az Ártatlanságra ítélve új fordításának és az Ártatlan első megjelenésének egybeesése talán még félelmetesebbé teszi Turow dörzsölt, de valójában tehetetlen igazságszolgáltatását. Szorosan egymás után olvasva a két könyvet megerősítést nyer az a kellemetlen érzés, hogy hiába az egyre fejlettebb technika, tudomány, hiába a józan, éles eszű rendőri munka, a nyomok és a tények alapján rekonstruált bűntény nem állít vissza semmiféle egyensúlyt, de még okosabbak sem leszünk tőle. A törvény által elismert igazság ugyanis csupán absztrakt képződmény, és az, hogy megfelelő döntés szülessen, semmi máson nem múlik, csak a jó szerencsén.

Hősök helyett az igazságért izgulunk

Az Ártatlanságra ítélve gyanúsítottja Rusty Sabich, a fiatal, tehetséges, szépreményű helyettes főügyész. Azzal vádolják, hogy megerőszakolta és megölte egy munkatársát. A rendelkezésre álló nyomok alapján nemhogy két-, hanem többféleképpen is besározható vagy éppen tisztára mosható Rusty. Turow zseniálisan tartja fenn a feszültséget: egyszer sem kerül szóba, hogy valójában mi történt, az olvasó ítélete az aprólékosan megírt per alapján ingadozik, és még a sok csavar, zsákutca után (félezer oldal a könyv, ennek több mint kétharmadát teszi ki a tárgyalás) sem érezheti azt, hogy közel járna a megoldáshoz. A regény folytatása, a 23 évvel később megjelent Ártatlan idején Rusty sikeres, elismert bíró, akit ismét meggyanúsítanak, ezúttal a felesége meggyilkolásával, a vádat és a védelmet ugyanaz az ügyész és ügyvéd képviseli, mint húsz éve. A kérdés pedig továbbra is ugyanaz: bűnös-e Rusty?

Turow történetei sokkal pesszimistábbak, mint a senkiben sem bízó kemény krimik, és sötétebben ábrázolják az igazságszolgáltatás buktatóit, mint a jogi krimi másik nagy szerzője, John Grisham. Grisham hősei még hiszik, hogy lehet jobb a világ. A szívós, verekedős magánnyomozók vagy a kiábrándult, de vérprofi rendőrök azzal nyugtatták az olvasójukat, hogy a tettes kézre keríthető, innen meg már minden megy magától. Turow tárgyalótermeiben azonban túl gyakran alakul ki feszültség a törvény szerinti igazság és a valóság között. A lezárás ritkán megnyugtató, a jog képviselői túl sokszor küldik vissza az utcára a bűnöst, és juttatják börtönbe az ártatlant. Turow olvasója persze izgul a rokonszenves hősökért, de még jobban szorít az igazságnak.

Scott Turow: Ártatlnaságra ítélve, fordította Huszár András, Agave, 2013, 512 oldal,
3280 Ft
Scott Turow: Ártatlan, fordította Huszár András, Agave, 2013, 500 oldal, 3280 Ft