Ahelyett, hogy feldolgoznánk a múltat, leromboljuk. Ebben legalább profik vagyunk. Rövid úton megszabadulunk várainktól, kastélyainktól, zsinagógáinktól, köztéri szobrainktól, na meg az utcaneveinktől, mintha nem lenne más technikánk a rossz emlékek elűzésére, mint a totális elfojtás.

A Moszkva térről sem asszociáltak már sokan a szovjet megszállásra. Annál többen a fiatalságukra, lázadásra és számkivetettségre, lepusztultságra, emberpiacra, hajléktalanokra és drogosokra, 2001 óta pedig Török Ferenc filmjére.

A Moszkva tér könyv borítóján kísért

A Moszkva tér most egy könyv borítóján kísért minket. Úgy látszik, még holtában sem mondott le arról, hogy szimbólum legyen. A Moszkva tér gyermekei egy fiatal nő könyve, akinek négy évvel ezelőtt (22 évesen) az az ötlete támadt, hogy szakdolgozatát egy hajléktalan közösség csoportdinamikájából írja.

A résztvevő megfigyelés módszerét választotta, azaz két hónapra kiköltözött a moszkvások közé. Velük evett és ivott (csak éppen a keverésből kihagyta a vörösbort), velük aludt, velük sírt és nevetett, velük játszott és félt. És velük együtt élte át a felfoghatatlant. A hajléktalanok annyit provokálják a halált, hogy az végül ráun, és akkor támad rájuk, amikor egy pillanatra épp elfeledkeznek róla.

Ne tévesszen meg minket a látszat. A Moszkva tér gyermekei, a társadalom számkivetettjei pont úgy működnek, mint a társadalom. Ahelyett, hogy feldolgoznák – kivétel nélkül – nehéz múltjukat, minden energiájukat saját maguk, testük és lelkük lerombolására fordítják. Csakhogy az egyén esetében ez nem egyszerűen döntés kérdése.

Nincs sok esély a normális életre

A traumák feldolgozásához valahonnan vennünk kell a muníciót. Ha semmiféle önvédelmi technikával nem rendelkezünk, senki sem kérheti tőlünk számon, hogy nem vagyunk képesek megbirkózni az élet nehézségeivel.

Hallom, ahogy sokan felhördülnek: Nekem is nehéz gyerekkorom volt, mégsem tarhálok a placcon, nem lövöm magam heroinnal és nem vágnak a sittre. Csakhogy a nehéznek nem ötven, hanem ötvenmillió árnyalata van. Vagy hétmilliárd-kétszázötvenhatmillió, ahányan ebben a percben a földön élünk.

Ha az ember egy csütörtök délután arra megy haza az általánosból, hogy a húga felakasztva lóg a plafonról, az anyja meg begyógyszerezve hever a földön, akkor nem sok esélye van az úgynevezett normális életre.

Nincs köztünk senki, aki bizton állíthatná, hogy egy ilyen trauma után nem alkoholizmusba, drogfüggőségbe, pszichotikus állapotokba, hajléktalanságba torkollna az élete. Sokszor nem nem akarjuk elhinni, de minden abszurd viselkedésnek megvan a kora gyerekkori előtörténete.

Tiszteld anyádat?

Alice Miller, svájci pszichológus, aki egész életében az emberi sors titkát kutatta szenvedélyesen, végül a következő megállapításra jutott: „Hajlok rá, hogy a bátorságot, őszinteséget és szeretetképességet ne erénynek, ne morális kategóriának tekintsem, hanem a többé-kevésbé kegyes sors következményének.”

Mert ahogy kisgyermekkorunkban bántak velünk, úgy bánunk magunkkal egész életünkben. Mennyire árulkodó, hogy a hajléktalanok tízparancsolatának talán legfontosabb pontja az anya tisztelete. Akkor is, ha a nagykéssel akarta kivágni a nyelvedet. Akkor is, ha felkötötte a húgodat. Vagy egyszerűen csak bedugott egy intézetbe.

Hagyta, hogy hasson rá a közeg

Pőcze Flóra valószínűleg biztonságot adó, elfogadó közegben nőtt fel. Különben nem tudott volna ilyen nyitottan, ilyen elfogulatlanul közlekedni egy világban, amely teljesen ismeretlen, és sok tekintetben félelmetes volt számára. Egyszerűen csak leült a Moszkva-téri hajléktalanok közé, és hagyta, hogy hasson rá a közeg. Ráfeküdt egy hullámra, és sodortatta magát. Ettől nem kiszolgáltatottá, hanem szenzibilisebbé és empatikusabbá vált.

A hajléktalanok pedig megnyíltak neki, vagy azonnal, vagy néhány biztonsági kör után. De ami a legfontosabb tapasztalat számunkra, kívülálló, gyanakvó, előítéletekkel terhelt olvasók számára: nemhogy nem bántották és nem használták ki a közéjük kéredzkedő egyetemistát, hanem féltő gondoskodással vették körül.

Nem csodálom, hogy Pőcze Flóra éveket várt, mielőtt számot adott életének e rendkívüli két hónapjáról. Ottlik Iskola a határonja jutott eszembe, az író egész életét meghatározó tapasztalata, hogy az együtt átélt szenvedés szükségszerűen közösséget teremt, ugyanakkor szükségszerűen elszigetel a külvilágtól. Pőcze Flórát ez a két hónap örökre elválasztja a civilektől.

Levizsgázhatunk hajléktalanszlengből

Hogy a szubjektíven dokumentarista beszámoló egyébként sodró lendületű nyelve néha megdöccen, nem sokat számít. Pőcze Flóra szuggesztíven ír, belerángat minket a moszkvások világába, nem hagyja, hogy félrefordított fejjel húzzunk el szeretett szereplői mellett, ahogy a valóságos Moszkván /Széll Kálmánon/Kalefen tennénk nagy eséllyel. Bónuszként nyelvoktatást is vállal, mire végigszáguldunk a 165 oldalon, bátran levizsgázhatunk hajléktalanszlengből.

Pőcze Flóra összeszámolta, hogy a két hónap alatt 100 hajléktalannal ismerkedett meg. Egyetlen egy volt köztük, akitől igazán félni kellett. Aki az érzelem csíráját is kiölte magából, aki gondolkodás, sőt indulat nélkül ütött, ha az érdeke úgy diktálta. Egy a százból, a megalázottak és megszomorítottak közül.

Scheer Katalin