A magyar költőknél már hagyomány, hogy krisztusi korba érve (vagy utána), újraírják József Attila Születésnapomra című versét, a különleges ritmusú versformát használva az önironikus számvetésre. Varró Dani a Bús, Piros Vödör nevében egyszer már kesergett a sors gyötrelmein ezt a formát használva, de a múlt heti Élet és Irodalomban a saját, személyes Születésnapomra-verse is megjelent, a tőle megszokott vicces és hajmeresztő rímekkel. Ennek örömére gyorsan összeszedtük a legjobb Születésnapomra-parafrázisokat, hogy egyben lássuk, mire képes a nyelv, a rím meg a költő. Éljen Horger Antal úr.

Varró Dániel: Harminckét éves múltam
- önfelköszöntő költemény -
Tóth Krisztina: Porhó József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves múltam el,
csatában mégsem hulltam el,
      sinen
      se nem.

Csak ámulok, hogy jé, nekem
félig lefolyt az életem
      gügye
      ügye.

A volna lettbe billen épp,
létösszegeznem illenék
      emitt.
      De mit?

Harminckét év elslattyogott,
nem történt semmi nagy dolog,
      kis ez,
      kis az.

Van már nejem, van kisfiam,
s jut asztalomra kifli, jam,
      diós
      briós.

De elcsigáz a teperés,
az út, mely csupa hepe, és
      csupa
      hupa,

s ki lát, azt mondja: "Haj, Dani,
nem vagy te már a hajdani!"
      Ez, öcs,
      a göcs!

Hogy újra már nem kezdhetem,
sehogy se rendelkezhetem
      e lett
      felett.

Hogy jaj, a múlt pár passzusát
nem költhetem már basszus át,
      alap
      a lap,

s a jövő sincsen nyitva már,
hogy őszbe fordul itt a nyár.
      Szar ügy,
      farügy!

Mi nem lettem, már nem leszek,
tűzoltó, juhász, pl. ezek,
      sem ács,
      se más.

Nem végzek munkát, kétkezit,
költő vagyok, ha kérdezik:
      badar
      madár.

S habár szemöldököm közét
redőzi az alig közép-
      korú
      ború,

bár gyűl a szürke szerteszét,
fejem fölött a kerge-szép
      azúr
      az úr.

Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
               Letelt,
               s hitelt

nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
                  úgy múlt
                  a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
                  hold is,
                  nap is

pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, terveztem
                  e lét
                  felét

leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
                  csecsem
                  becse,

sőt, egy bocsom is van
(de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
                  telén
                  talán,

de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
                  havam,
                  hevem

hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
                  szivek
                  szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
                  Vagy túl
                  a túl

bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
                  s ittlétemet
                  átlátom ott?!

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
              csecse
              becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
                magam
                magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
                Az ám,
                Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
                szegény
                legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
                fura
                ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
                a hont
                kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
                hevét
                s nevét:

"Ön amíg szóból értek én,
 nem lesz tanár e féltekén" -
                gagyog
                s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
                sekély
                e kéj -

 Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
                taní-
                tani!



Kovács András Ferenc: Bírálóimhoz.
Születésnapomra. Plágium!
Orbán Ottó: Születésnapomra Balla Zsófia: Az élő forma

Harmincnégy éves lettem én:
nem bódít versen vett remény,
          se bű,
          se báj.

A mennybolt menten rámborul:
nem éltem jól, sem jámborul
          csupán
          bután.

Mint kínon égő ékezet,
lobog világom: létezek!
          Enyém
          e fény!

Hallom: vagyok, mert nem vagyok,
hisz bennem nem rág, nem ragyog
          serény
          erény...

Azt mondják, arcom régi maszk:
miért is vágok én grimaszt,
          ha kell,
          ha nem?

Divatbölcs egy sem érti tán:
helyettök lettem én vidám
          iszony.
          Bizony.

Magamnak túl nehéz terű
vagyok - nem vált meg vers, se bű,
          se báj.
          Sebaj.

Nem mondom meg, hány éves lettem,
a tortabevonót is mind megettem:
          az ám,
          lazán!

Mégis, ha tán felém jöttök,
a Platánban lesz friss sütőtök,
          sonkás-
          tojás,

veder szeder, meg a sok régi étek,
húzd rá, cigány, ez égi ének,
          kódus
          kórus

az égi karban, de kihagyta ezt Madách,
elvitte férfikorban asszony, meg a harács,
          adó-
          csaló

sose lett, én is csak épp egy szegletet
vettem itt, bordélyházit, meglehet:
          fura
          kura-

fi voltam, fektettem mindenféle nőket,
Ábel meg majdnem engem ölt meg:
          fain
          Kain

voltam, aztán meg Rómában Brutus,
ugyanott vandál, majd De Sade-kultusz,
          Pius
          priusz,

Borgia, R. Iván, s később úgy alakul,
hogy Havasalföldön Vlad Drakul
          harap
          halat,

de inkább vadat atlaszi vállamba,
és ott van egy faszi, mellette áll bamba
          Vazul
          s lazul,

mert neki már oly mindegy, vesztek-e,
és drukkol nagyon, hogy Wales ebe
          agyon
          marjon,

hogy legyen kuss, elég a szülinapi sirám,
és valaki vessen véget ennek a zsivány
          ének-
          ének!

Negyvennyolc éves lettem én,
és meglep, hogy már hölgyemény
                  leszek.
                  Ezek

már nem viccelni-jó idők.
A telést rosszalljuk mi, nők -
                  ha mond-
                  hatom

ezt így. A világbánatom
úgy otthagynám egy vonaton!
                  Kicsit
                  visít

a lélek bennem, hogy mire
vittem. Mondhatom, semmire.
                  Egy part
                  se tart.

Nem lestem hatalom kegyét.
Csak az szabad, aki szegény:
                  nem öl
                  meg ól.

Engem már sok halál szeret -
mégsem fagyott rám hős-szerep,
                  vagyis
                  hamis.

Azt foldozom, mi hátra van:
 még végül megszokom magam...
                  S ha néz,
                  ki néz,

majd legyen benne irgalom
versemhez a túloldalon.
                  Hisz él.
                  S ítél.



Olvasnivaló: Fenyő D. György irodalomtudós érdekes cikkben elemzi a fenti versformát és a parafrázisokat
Nem kevésbé érdekes fejtegetés Horger Antal úr feltételezett homoszexualitásáról